Rendező: Kevin Greutert

Várakozásokkal ültem le a Saw tizedik része elé, mert nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt az elismerést, amelyet a film kritikai és nézői szempontból is kap.
Amikor először láttam az első részt, éreztem, hogy valami különlegesnek voltam tanúja – ma már sajnos megkopott az idők alatt, és filmes szempontból is eléggé meggondolatlanul van összerakva – gyorsított jelenetek, flashback-ek, hirtelen és zavaró ugrálások az időben.
Mindenesetre az tagadhatatlan, hogy a záró csavarral valami olyasmit indított el, ami 2 évtized alatt franchise-zá nőtte ki magát.

Egy darabig, mondjuk a harmadik részig még volt is értelme a folytatásokat elkészíteni, a történetet illetve. Észrevehető volt azonban már akkor is, hogy egyre romlik a színvonal – és egyre csak silányodott a csavarokra kihegyezett végkifejlet is. Hatását is rendkívül negatívnak gondolom ennek a felépítésnek, mert egy jól sikerült csavar képes feledtetni a film tartalmi részét, minőségét tekintve, és többekben fals kép alakulhat ki.
Már az első rész is majdnem ebbe a hibába esett – de az akkor, ott egy valóban újszerű élmény volt, és valóban feszült, kiszámíthatatlan tempót biztosított.
A probléma voltaképpen, hogy ezután már csak hozzá lett toldva a történethez. Nincs megírt egész, csak írták és tapasztották hozzá kb. 1 év alatt az ötleteket. Ez nem sok jót jelentett már akkoriban sem – évente jöttek a folytatások.

Ma már ritkábban jelennek meg filmek, talán próbálják jobban kidolgozni a végső műveket. És igaz is, amellett, hogy már rég elveszített a sorozat cselekmény-szinten engem; és voltak szánalmasan félresikerült darabok is (pl. 5. rész) – azért sikerült pár vállalható és összeszedett részt leszállítani, mint amilyen az első, a második, vagy a hatodik volt.

Történet szinten én valahol Mark Hoffman nyomozó karakterénél veszítettem el az érdeklődést. A Jigsaw / Amanda párost még értettem, és figyelemmel is követtem – de Jigsaw halála után borzasztó erőltetettre lett írva minden rész, és egyre érdektelenebbek lettek a karakterek, akik csapdába kerültek, vagy azok is, akik a háttérből irányították az egészet.

2009 körül fejeztem be a franchise követését, pedig az akkor aktuális hatodik még pont egy korrekt rész volt; de a hetedik, The Final Chapter-t már csak idén pótoltam be. A maradék kettő, az előzmény Jigsaw, és a spin-off-nak tekinthető Spiral még várat magára, de nincs nagy elszántságom, hogy befejezzem őket.
Már csak azért sem, mert a lényegi történetet láttam, hiszen a szó szerinti tartalmat már hordozta a hét rész. A tizedikhez pedig nem is kellett volna látnom, csak az első kettőt, ugyanis a történet a kettő között játszódik.

Tudjuk, hogy John Kramer halálos beteg, és valószínűleg semmi és senki nem tud rajta segíteni. Utolsó hónapjaiban pedig úgy gondolja, leckét és tanulságot ad az életét meggondolatlanul élő, bűnöket elkövető embereknek – mérnök létére csapdákat állít fel, és annak a reményében teszi, hogy ha esetleg az áldozatainak sikerül kijutnia – azzal megváltoztatja az életüket, mert szembe néztek a halállal.
Morálisan megkérdőjelezhető már eleve a felvetés is, de a karaktert így ismertük meg, így vált horror-ikonná. Erre most nem térnék ki, hogy ez mennyire volt jó ötlet.

A problémám azonban az, hogy a részek múlásával egyre jelentéktelenebbek lesznek mind a karakterek, mind pedig a csapdák. Ugyan egyre brutálisabbak, kegyetlenebbek, de nem összemérhetőek az adott bűn súlyával. Ugyan áldozatai egyike sem szent, de többjük nem követett el akkora bűnt, hogy a halál járjon nekik részükül.
Ekkorra mentek át a részek trancsír-pornóba, és vált a Saw franchise önmaga groteszk képévé. Sehol nem volt már igazi morálra tanítás, csak a minél brutálisabb kivégzések, valamint névtelen, a nézőnek semmit nem jelentő átélők.
Mondhatni, egy idő után valaki már csak azért nézett Saw részeket a kivégzések miatt, mint aki az autó-imádatáért néz Fast and Furious-t. Ennél még az is érdekesebb, ha megnézel egy rossz filmet, vagy egy félresikerült folytatást, amelyeknek azért van koncepciója – mert még azoknál is érdekes lehet, hol mentek félre a dolgok – a Saw részei már csak ugyanazt kínálták. Valahol, iparosan összerakott, de sehova nem haladó kínzás-filmeket.

A tizedik rész most azért is kaphatott pozitív kritikákat, mert ez az epizód elhagyta az olcsó, hatásvadász effekteket, banális filmes technikai megoldásokat. Nem kapkodunk, nem rohanunk sehova, hanem elmesél egy történetet.

John Kramer kerül most a középpontba, valamint a betegsége, amit egy kuruzsló, ál-orvosi csoport kihasznál, majd megpróbálnak eltűnni a pénzzel. Kiderül, több betegből élnek meg így, és John őrajtuk szeretne bosszút állni. A lehetőségük továbbra is megvan – ha túlélik az adott csapdát, élhetnek, és talán megváltoznak.

A film professzionális szempontból valóban jobban össze van rakva, mint az eddigiek – mondhatnám úgy, hogy ha az első rész ezzel a háttérrel készül, nem pedig az olcsó James Wan megoldások dominálnak, akkor egy klasszikus születhetett volna. Azonban, ami az első részt érzelmi szempontból érdekessé tette, az már itt nincs meg.

Az érdekes felütés után gyorsan átmegyünk tipikusabb Saw-moziba; de az is igaz, hogy elképzelhetetlen lenne ma egy Fűrész film csapdák és brutalitás nélkül.
Szerencsére ízlésesebben teszi, mint az eddigiek. Hagy időt, hogy megismerjük a szituációt – az első fél óra eddig a leginkább mesélős, feltáró, türelmes periódus a franchise történetében.
Mikor pedig minden karakterhez elérünk, minden bűnös kóklert összegyűjtött Jigsaw és Amanda, akkor kezdődik úgymond a lényeg, amit mindenki várt.
A lényeg azonban számomra inkább az első felében volt – egy bátor lépés, újítás. Főleg, amikor még Jigsaw vízióját is láthatjuk a kórházban. Ilyen sem volt még. Egy kivégzés, ami tulajdonképpen meg sem történt, és a fejezet poszterének vizuál-ját adja.

Láthatjuk Kramer gyötrődését, szenvedését, lassú beletörődését, ahogy a rák egyre inkább elpusztítja – a szituáció, amibe keveredik, pedig legalább egy érthető filmet eredményez.
Nem egy kimagasló történet, de követhető, mi-miért történik, és nincs olcsó megoldásként visszautalva előző részekre. A kapcsolódás csupán az időben elhelyezés, amelyet szerintem jó ötlet volt az első két rész közzé tenni.

De akkor menjünk is vissza a film második feléhez, amellyel már sokkal több gondom van.
Eleve nem sok érdekes karaktert sikerült összegyűjteni, tehát nem kapunk egy Adam és Gordon-féle alaphelyzetet, amelyet tényleg engedett kibontani anno az első rész.

A tizedik részben itt már az jön, amit úgy a harmadik résztől kezdve megszokhattunk – brutális csapdák, amelyekből nem lehet menekülni. Eddig sem voltam oda ezekért, mert egyszerűen, ha nincs esély, nem tudja fenn-tartani a figyelmemet, és itt is többször ez a helyzet.
Saját combját levágó nő, saját agyvelejét kikanalazó férfi – teljesen abszurd agymenések, és ráadásul teljesen hiába. Nem mondom, hogy látványra nincs benne valami vonzóan beteg, de értelmetlen a cselekmény szempontjából…
És az, hogy a leggonoszabb, legirritálóbb, az egészet irányító karakter kapja a szinte legkönnyebb feladatot (a többihez képest), egészen nagy csalódás – mint ahogy akkor már, ha megemlítettem, ezzel együtt a csavar sem emlékezetes.
Ezt mondjuk nem rónám fel túlzottan a film hibájának – hiszen, mint írásom elején is említettem – nem szeretem, ha kizárólag a csavarra van felépítve minden, hogy ellensúlyozza az adott rész hibáit.
Itt most volt legalább történet, volt mondanivaló. Már csak azért is, mert a világ hazugokkal van tele, hazugoké a pozíció, a jó megélhetés – és erre kellően reflektált is a film.

A baj az, hogy amilyen bátor lépéseket próbál tenni az első felében (mert csak a Saw-rajongók a fő közönség, és azért ez meglepő lehetett számukra) – de nem nagyon tud vele mit kezdeni a második félben, csak hozza a kötelező elemeket. Csalódni így talán nem sokan fognak, mert látnak újdonságokat is, de olyasmit is, amiért beültek a moziba – beleket, bensőségeket, vért, és mi-egyebet.

Örülök ennek a résznek – már annak fényében, hogy mivé vált ez a sorozat korábban, és mennyire helytelen irányt követett ezelőtt.
A tizedik felvonás azonban valóban érdekes, de sajnos nem hozza ki belőle azt, ami igazán lehetett volna. Mivel olyan ötlete nem volt, mint az első, forradalmi résznek – ezért hiába profibbak az eszközei; lényegében nem tesz sokat hozzá az eddig látottakhoz, csak jobb ízléssel valósítja meg mindazt. Valamint az sem elhanyagolható, hogy itt valóban többet megtudhatunk Kramer-ről.

Csalódott vagyok kicsit, talán nem kellett volna kritikai pontszámokat néznem előtte – de azt sem mondom, hogy nem lenne létjogosultsága, csak nem igazán értem a kialakult hype-ot körülötte…
Jó lenne már lezárni ezt az egészet, mert nincs annyi benne, ami tíz filmet érdemel. A minőség most magasabban van, mint korábban, de ez még nem elég ahhoz, hogy felvegye a versenyt az ikonikusabb sorozatokkal.
Van pár jobbra sikerült Saw film, mint ahogy ez is olyan – de annyi vállalhatatlan volt már, hogy még én is meglepődök, hogy valami kis kíváncsiságom még mindig van irányában.

Értékelés: 5/10

Rendező: Baz Luhrmann

Lélegzet-elállító biopic. Sőt, ha azt nézem, hogy melyik az egyszerre legtöbbet adó, leginkább szórakoztató, leg-“mozisabb” életrajzi film, akkor az Elvis-nél nem láttam még jobbat.
Egyedül Tom Hanks fura benne kissé, őt talán lehetett volna mással helyettesíteni, de nem mondanám gyengének az alakítását.

Ezen kívül minden pazar, és lenyűgöző. Austin Butler tökéletesen hozza Elvis Presley-t, a film üteme pedig pillanatra sem enged ki. Olyan alakítást nyújt, amiben teljesen elveszik a valódi személy, és átadja magát teljességében a karakternek.
Egészen olyan hatása van, mint akkor Presley hatásának, feltűnésének. Forradalmi, átütő, ikonikus, és túlmutat a zenén. Valami olyasmit láthatunk itt, amely jelenség tényleg hatással volt a világra. Egy olyan sztár-történet, amiből mára már nagyon kevés van.
Ma túl gyorsan kapnak fel, vagy felejtenek el neveket. Itt érezhetjük, hogy milyen hosszadalmas út a naggyá válás, és milyen magaslatokba, mélypontokba juthat egy olyan ember, akit ennyien imádnak.

A pszichológiába, és mély lélektanba nem túlzottan megy bele, de a művészfilmes irány nem is igazán illene a rock’n’roll legnagyobb alakjának ilyenfajta elmeséléséhez – pont annyit mutat, amennyit szükséges egy ilyen nagy filmnél: a hanyatlása idején láthatjuk a mindent magából kiadó, de mégis egyedül maradt énekest. Ekkor pedig igenis megmutatja lelkének egy darabját – a szenvedő, útkereső legendát, és sötétebb éveit is.

A többi pedig Baz Luhrmann-i nagyság, ami annyira jól működött a Moulin Rouge!-nál, vagy a The Great Gatsby-nél is. Sokak nem tudják befogadni ezt a stílust, de Luhrmann hihetetlen módon ért a valóban igazi ikonok bemutatásához, a luxus élethez, és annak a Mennyen át a Pokolba való zuhanásának fejezeteihez.

A nagy Gatsby-ben a gazdagságban élő, de magányos ember drámája átüt a képernyőn – még akkor is, ha addig szinte minden a fényűzésről szólt. Miközben pedig mutatja eme sziporkázó színeket, a glamour érzetével – mélyen a karakter mélységeibe, univerzumába visz.
Az ott a kezeivel a zöld fényt fürkésző Gatsby jelenetei mindörökre velem maradnak.

Pont ezért nagyszerű rendező számomra. Érzi a magasságokat, de a zuhanást is, a két oldalt; végigviszi rajta a legendát, és közben olyan élményben részesül a néző, mint csak a Mozi fénykorában.

Habár odavagyok a művészfilmekért, de nem mindig tartom jó ötletnek, ha szerzői nézetből mutatjuk be egy ikon életét – az ilyen történetek pont hasonló alkotást kívánnak meg. Az egésznek a motorja maga Elvis személyisége, a zenéje, a küzdelme a menedzserével és saját magával – valamint a lázadása, ami azzá tette, aki.
Ugyan eléggé rátelepedett a zenei üzleti háttér, a mogulok, a producerek, és az üzletemberek, és többször sodródott is az árral… De egyetlen egyszer sem volt kétségbe vonható a zsenije. És amikor leáldozóban volt, mert autentikus zenészek jöttek – ő akkor is többször fel tudott állni, és megmutatni, hogy ő nem csak az 50-es évek sztárja volt.

Itt pedig következzen egy kis személyes: legnagyszerűbb albuma számomra az 1969-es ‘From Elvis in Memphis’, itt vált véleményem szerint önálló művésszé, aki már önmagában, mindenféle gépezet és háttér nélkül is halhatatlan. Ez az album már a nevét naggyá tevő 50-es évek után készült sok-sok évvel; de az, amit ott elért, számomra is örök-érvényűvé teszi. Valamint ezen a lemezen hallható a kedvenc Elvis dalom is, az ‘Any Day Now’.

Olyan volt a hajnal, mintha álmodtam volna, pedig fent voltam. Ezt a filmet látni azonban olyasmi, mint álmodni Elvis életéről – teljesen kizáródott a külvilág, felültem egy hullámvasútra, és nem volt megállás.

Óvatosan bánok a mainstream-mel, a népszerű filmekkel, mert rejthetnek buktatókat, de ez a film a legjobb értelemben mainstream.
Ha a sznob beszélne belőlem, most elmondanám, hogy miért nem készül ilyen film a személyes kedvenc zenekaraimról is (jó-párról készült azért), de ez Elvis filmje. Elvis hatásának a filmje. Nem naturalista, nem különc-filmes, hanem egyértelmű nagy film, amit mindenkinek látnia kellene.
Elvis Presley neve valószínűleg soha nem lesz elfelejtve, hisz a XX. század egyik legnagyobb zenei alakja, aki egészen túlmutatott a zenén – de a hasonló alkotások segítenek, hogy valóban halhatatlan maradhasson.

Lehet, hogy egy más érához köthető még a neve – nem tudott úgy szerzőivé válni, mint később a The Beatles, Bob Dylan, vagy a The Doors… de ez egy más időszak volt még. Elvis abból a világból jött, az 50-es évek idején, ahol a producerek, üzletemberek uraltak mindent a zenében. Azonban hozzá kell tenni, hogy ezek sokszor hozzáértő emberek voltak – és amellett, hogy pénz-orientáltan működtek, a minőség is elsőrangú cél volt. Elvis tehát nem nagyon írt dalokat, hanem előadta azokat. Mégis, olyan formán, ami popkulturális jelentőségű. Az az őrület, ami övezte, talán csak a Beatle-mániához hasonlítható. Elvis Amerikában pedig mindehhez külsőségeket is kölcsönzött. Előadóművész. De abból a legnagyobb… és talán nem is lesz nála nagyobb.

Köszönöm Baz Luhrmann rendezőnek, hogy ezen film után újra Elvis-lemezeket szeretnék hallgatni, és felfedezni mindazt tőle, ami még kimaradt.

Zseniális… és mélyen megérintett.
Teljes szívből ajánlható mestermű.

Értékelés: 9/10

Rendező: Greta Gerwig

Többször próbáltam visszafogni magam a filmmel kapcsolatban. Először a hype-ot kerültem el, hogy majd annak leülepedésével bepótoljam azt. Hiba volt? Talán. Mégis, a tavalyi mozgolódást nem kerülhettem el. A Barbenheimer-ként hívott jelenség már az internet tálalása - két film kevésbé különbözhetne ennél jobban, akár tematikájában, akár minőségében.
Nolan filmje, az Oppenheimer még úgy is túlértékelt, hogy egyébként egy nagyszerű film - de a Barbie...

Szavak alig vannak, hogy micsoda szemét az, ami itt a celluloidra került. Lehet jönni iróniával, hogy mindez egy félig komolyan vett koncepció, aminek vannak művészfilmes hátterei - de mégsem lehet mentség.

Vannak ugyan alkotói érdemei: a rendezőnő és rendező filmes párja, Noah Baumbach korrekt filmesek - de semmi sem jogosítja fel őket arra a hátszélre, amit kapnak, véleményem szerint. Lenne bennük potenciál, mindkettőben a maga módján - de magkapják azokat a krediteket, amelyek korábbi rendezőknél kiemelt alkotások után jöttek, kizárólag.

A Barbie értékelése azt a szimbolikus pontszámot kapja, amely szimbolikáért maga a Barbie film létrejött. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a tökéletes lenyomata arról a mai világról, amellyel én teljes szöges ellentétben állok.
Maga a "Ha" fogalma, egyszerűen...

Mégpedig, hogy mondani szeretnék valamit, de a feltételes mód köntösébe csavarom. Ki szeretnék valamit fejezni, de kényelmes csomagolásban teszem nyilvánosság elé - mindenki lásson bele azt, amit akar.

A Barbie tökéletes lenyomata a mai időknek. A film azt is sugározhatná szellemével, ahogy ma levegőt veszünk. Minden van, de mégsincs semmi... semmi nincs. Ez pedig fájdalmas.

Olyan alkotók, akik az indie közegből indultak, ők állnak a film mögött; akik hordozták az alternative szubkultúra jegyeit - itt teljes mértékben bevonódnak a poszt-modern kifejezés alá; miszerint a rendezőnő személyében elegendő, hogy ő nő - a korábbi művészi víziója pedig teljesen háttérbe szorul.

Rossz látnom ezt. Greta Gerwig rendezőnő érzékeny oldalról elemezte a női lelket korábban a Lady Bird-ben, és a Little Women-ben - de kár azért, miszerint a Barbie-ba tetőzött rendezői karrierje.
A film olyan média hype-ot kapott, olyan háttér állt mögötte, ami profi módon futott ugyan az üzleti életben, de mégiscsak túltolt egy jó indulattal is közepes filmet.

És ami itt áll, annak nyugodtabbnak, átgondoltabbnak kellene lennie - de úgy teszek rá, ahogy azt a Barbie film teszi, hanyag módon.
Felpakol paneleket, egymás után - korunk legismertebb színészei közül válogat, de miért is? Hogy Margot Robbie legyen az egyetlen a Ryan Gosling által előadott 'I'm Just Ken' dal mellett, ami kizárólag értékelhető a filmben?

Többen úgy tartják, hogy Ryan Gosling erre a szerepre született, ami egyenesen nevetséges. Sokkal nagyobb mozikban láthattuk.
Itt az időt láttam az arcán, a megkopottságot - pár éve még, a La La Land és a Blade Runner 2049 idején még a csúcson volt. Mára... több év kihagyás után, megfáradt. Egy mainstream top filmben tért vissza, de nem minőségi szinten. Ez a szerep idegennek tűnt tőle - bugyuta, enervált volt.

Hogy célja volt-e ezzel a rendezőnőnek, nem tudom pontosan, de... hogy a korszellem beleszólt mindebbe, abban biztos vagyok.
Ez a film nem Greta Gerwig szerzői filmje; nem az indie átültetése a mainstream-be. Ez a film egy félresikerült semmi.

Azzal dolgozik kizárólag, hogy a különféle mézes-mázas részleteit teszi egymásra minduntalan, majd amikor kezdeni kellene vele valamit, mindenben elbukik.
Az összeillesztés kritikán aluli, vállalhatatlan, és idegesítő. A mai kor eszköztára akként kerül bele, hogy egészen átütő, mennyire nem kell dolgozni a részletek összegyúrásán - a valamilyenné váláson. Hiszen bármilyen lehetsz.
Ráadásul lepattintja a kritizálhatóságot, mert annyira újszerűen illeszkedik a mindennapokba, ami a lehető legrosszabb tulajdonságát vonultatja fel időinknek - burokba zár, elhatárol - és próbál mindenek felett állni csekély minőségi tartalma ellenére.

A színek, a kollázs, a parádé nem kárpótol - sőt, 1 óra után már annyira lefáraszt a film lélek nélküli mivolta, hogy szélsebesen várnánk a végét, ami soha nem jön el. A mellékszereplők a dizájn részei csupán, és felettébb szomorú látni hús-vér színészeket ilyen degradáló szerepben. Kellékek; a díszlet részei, és konganak az ürességtől.

Egy idő után keresel, kutatsz valami több, valami érdem iránt - de ott, ahol emberek vannak tárgyakkal azonosítva - ahol a külcsín teszi az elsődleges szempontot; ahol előrevaló egy elképzelés, és másodlagos a felépítés - egész egyszerűen csak ezekben az években tud hatást elérni.

Miért mondom ezt? A bizonytalanság okán. A "bármilyen lehetsz" felszólítás magában hordozza a cél nélkül létezést, a későbbi elszemélytelenedést, a végére kilátásba kerülő 'semmiből épülő semmi' összeomlását. A darabkák, amelyek oly' fontosnak tűntek, egyenként megvilágítva szertefoszlanak, és a helyén nem marad hamu sem.

A Barbie szatírával álcázza azt a hatalmasra duzzadt lufit, aminek már rég ki kellett volna pukkadnia - de a mai napig nem sikerült. Fújjuk, fújjuk, és eme alkotások adnak kizárólag számot arról, hogy a léggömb valaha is létezett.
Vissza a szélsőségek korába, vissza a külsőségek általi megítélésbe - és ha bárki felteszi a kérdést művész alkotóinknak, hogy mi volt ez?... akkor bebújhatunk amögé, hogy mindez csak szatíra, mindez csak egy látlelet a mai társadalomról, a mai elkorcsosult, semmitmondó fogyasztói létről.

A meglátás megállná a helyét - azonban semmit nem tud a helyére állítani, és nem tud túlmutatni. Kéjeleg, élvez, partikat szervez, és láthatólag jól érzi magát - mindeközben felettébb szórakozásában azt az egyet nem veszi észre, hogy a valamilyen rossz helyére nem valamiféle más utat kínált fel, hanem a konkrét semmit. A kövérre duzzadt nullát.

Korábban nagy rendezők reflektáltak nyomasztó korokra. Stanley Kubrick a Dr. Strangelove-ban a Hidegháború nyomasztó légkörére adott egyszerre szórakoztató, de mégis komoly, művészi továbbgondolást. Groteszk képet mutatott, de nem fürdőzött a saját fényében. Kiutat kínált.
Ezzel ellentétben a Barbie belefullad a saját pallettáiba. Olyan, mintha egy festő nem egyszerűen túlkeverné a színeit, hanem nem tudna kikavarni egyetlen valamirevaló színt sem a végtelen felhozatalból. Nem tudna egyetlen színt sem kreálni, mert annyira összemosta az alap-elemeket. A klasszikus túlgondolás példája ez.

A felállás tökéletes lenne - kiváló rendezői háttér, 'A' kategóriás színészek. Csak amikor a fehér papírra kell festeni, minden bárgyúvá válik, és fárasztóvá, semmit-mondóvá.
Nem tudom, éltél-e már át hasonló élményt. Amikor a vicc, és a mögötte burjánzó komoly mondanivaló akkor sül el teljesen rosszul, amikor mindenki a csúcspontot, a slussz-poént várja.

Mindaz, amiből a mesélő addig dolgozott, végül mellőz bármiféle érvényt, potenciálra okot adó ötletet - végeredménye a csúfos realitás. Egy mámorban eltöltött éjszaka utáni, szenvedő reggel. Az ébredés pedig semmi fontos üzenettel nem lát el bennünket, és nem tanulunk az elkövetett hibákból. Ha újra adódik majd, akkor újra miénk az éjjel - és újra darabjaira szed szét a következő ébredés.

Ha az elgondolt, részleteiben megnyilvánuló fricskák, az apró utalások eggyé érettek volna... Talán egy újabb klasszikus akkor sem születik meg könnyen, de sokkal többet mondott volna el az egyrészt nyomasztó lét, másrészt a luxus érésében zavarodott társadalmunkról, mai zavarodott korunkról.
Van úgy, hogy minden íz tökéletes külön-külön, egyben mégsem működik. Visszakanyarodva pedig kiinduló műfajához...

Az eredeti szatíra mást jelent. Nem a maximalizmusra tör. Jól láttatja a kor problémáit, rávilágít, de nem fürdőzik saját gyönyörében. A Barbie sajnos ezt teszi. Felépít egy díszletet, először fürdőzik benne... majd amikor mondania kellene valamit, eltelik önnön magával. Hamarabb, minthogy bármi érvényeset is hordozott volna.

Ezért egy idő után, minden valamirevaló érték szétszéled, és elillan; mintha soha nem is lett volna. A nemekre koncentrál, férfira és nőre, de oly' sok minden fontosabbról lehetne beszélni.
És ami a legszomorúbb: görbe tükröt mutat az életünkre nézve, de egyszer sem mosolyodunk el rajta, szegényes nyomorunkban. És nem azért, mert ne lehetne nevetni ezen az egészen, ami lassan körbesző, és átértelmez - hanem mert egyetlen olyan pillanata nincs, amely olyan módon ragadná meg jelenünket - hogy, ha már változtatni nem lehet, akkor a végén, hát nevethessek rajta.

Nem, nem nevetek. Sajnos nem is siratom általa a korunkat, pedig tudnám. Csak értetlenül, és némán állok.
Ez lett, ez vár. Ha eme értetlenség lenyomata akar lenni a Barbie... hát ezt a küldetését, egyedüliként, teljesítette.

Értékelés: 3/10

https://youtu.be/pBk4NYhWNMM?si=DDGmwe-ukYyNZLNP

A Pain of Salvation első négy albumán nyújtott teljesítményének minősége megkérdőjelezhetetlen. Az Entropia, a One Hour by the Concrete Lake, a The Perfect Element, Part I és a Remedy Lane mind más-más oldalról mutatják be kis világunkat, és azokat az érzelmeket adják vissza zenéjükben, melyek nap mint nap meghatározzák életünket. Nem mindig könnyű hallgatni, de ha valaki elkapja a fonalat, mindig jó érzéssel tér majd vissza hozzájuk. A PoS új színt vitt a progresszív zenék világába.

Most listázom a 10 legjobb dalukat, kizárólag csak az én véleményem szerint. A lista tehát szubjektív, rengeteg gyémántköve van Daniel-éknek, azonban ha meg kellene mondanom, nálam az alábbiak vinnék a pálmát:

10) Falling / Perfect Element (The Perfect Element, Part I): E két dal összetartozik. Az előbbi egy gyönyörű, két perces játék gitáron, billentyűkkel aláfestve. Emlékeztet az Anathema Sentient-jére. Könnyeket csalhat az ember szemébe, az egyik legszomorúbb dal a svédektől, mely egyben felvezető az album címadójához. A Perfect Element pedig a valaha hallott egyik legjobb záródal. Megvan benne minden, amiért érdemes hallgatni ezt a bandát. Bonyolult, mesterien felépített, és mégis szárnyal vele az ember. Az album legfelszabadultabb tétele.

9) Second Love (Remedy Lane): Talán ezt a dalt hallgattam a legtöbbet, amikor először rákattantam a Pain of Salvation zenéjére. Amellett hogy tökéletesen adja vissza a szerelem hangulatát, prezentálja a csodálatos Remedy Lane lemez képét is. Őszinte vallomás ez, mely szerintem a legfontosabb PoS momentumok közé tartozik.

8) Beyond the Pale (Remedy Lane): Zenei monstrum ez is, akár csak a The Perfect Element címadója. Mesterien felépített, sajátos arca van, amely végig meghatározza a dalt, miközben fel-feltűnik a legelején eljátszott téma. Ez az a dal, amely végérvényesen felteszi a koronát a Remedy Lane albumra. Kötelező meghallgatni mindenkinek, aki barátkozni szeretne ezzel a zenei világgal.

7) Her Voices (The Perfect Element, Part I): Ha szerelmes dalokról van szó, akkor ebben az együttesben megbízhatunk. Pozitívum, hogy több oldalról is be tudják mutatni. Vannak nagyon fájdalmas, de felszabadultabb darabok is ebben a témában, de a Her Voices nagyon ügyesen tudja vegyíteni ezeket a hangulatokat. A verzék alapjai nehezebbek, de a refrén szellőkönnyű. A végére pedig minden elszabadul, kész érzelmi kitörésben lehet részünk. Nagyon fontos darab.

6) Never Learn to Fly (Entropia): A gyermekkor felidézése. Nagyon fáj, hogy sohasem fogok visszatérni azokba a gyönyörű évekbe, ezért annyira vegyesek az érzelmeim, amikor visszaemlékezem. Ez a dal csodálatosan mutatja be a múltat, egy igazi ragyogó ékkő. A zenekar nem sűrűn játssza, ez tipikusan olyan szerzemény, ami nem hagyományos értelemben vett PoS-dal, mégsem tudta volna senki más megalkotni.

5) Home (One Hour by the Concrete Lake): A One Hour egyik legfontosabb tétele, hiszen az a lemez egy út régi otthonunkhoz. Már most is nagyon sokat ad, és az évek elteltével egyre csak nőni fog a jelentősége. Gyönyörű ballada, mely 4 percig egyre fokozza az érzelmeket, hogy azután önálló útjára térjen és elvigyen ahhoz a naplementéhez, melyet akkor láttam, a tónál, otthon, egyedül.

4) A Trace of Blood (Remedy Lane): Az Alcest Écailles de Lune (Part I) -ja, és ez a dal valahogy kötődnek egymáshoz, pedig teljesen más műfajokról beszélünk. A Remedy Lane-n megtalálható A Trace of Blood a dal háromnegyedén keresztül olyannyira felfokozza az emberi érzelmeket, hogy ennek a szerzeménynek szüksége van arra a csodálatos zárásra, amely természetesen nem marad el. Valami fantasztikusan felépített darabról beszélünk, közel a kifejezés határáig. Nem lehet megunni, újra és újra hallani kell.

3) Inside (One Hour by the Concrete Lake): A One Hour album nyitódala, és egyben egyik legfontosabb tétele a Pain of Salvation munkásságának. Az Entropia nagyszerű album volt, de sok idő kell hozzá, az Inside azonban azonnal magával ránt, hogy felkészülhess arra az érzelmi hullámvasútra, amin Daniel és csapata keresztülvisz. Ha nem ismered az együttest, azt ajánlom, hallgasd meg először ezt a csodát. Rengeteg jellegzetességét felvonultatja itt a banda, az egyik legmeghatározóbb daluk.

2) In the Flesh (The Perfect Element, Part I): Idő kellett hozzá, de megérte. Ez a szerzemény olyan, mintha kereszteznénk az A Trace of Blood-ot és az Inside-ot. Amellett, hogy elkápráztatóan szép, folyamatosan új kapukat is megnyit. A témák szélsebesen visznek tovább az úton, hogy a felszabadult refrénnel erőt kapjunk. Remek felvezető, okosan felépített középrész, és intelligens, gyönyörű zárás. Egy közel 9 perces tételnek ilyennek kell lennie.

1) Dryad of the Woods (Remedy Lane): A Remedy Lane instrumentális darabja, melynek szépségét szavakkal nem leszek képes visszaadni. Most, így belegondolva, talán felesleges is. A Dryad of the Woods-ot csak szimplán fel kell tenni, behunyni szemünket, és megbizonyosodni róla, hogy mi is ez a csodálatos, leírhatatlan valami, ami éget belülről. Ez a dal életem egyik legfontosabb szerzeménye, a szeretet színeivel dolgozik, és festi meg a valaha látott leggyönyörűbb képet.

http://www.youtube.com/watch?v=0LN-S8-z9i8

A három éve stúdiófronton hallgató (bár egy EP-t, koncert DVD-t és élő albumot kiadó) Pain of Salvation egy két részes album kiadására készült 2010 elején. A Road Salt címet kapott anyagról semmit nem lehetett tudni, bár a 2009-es Linoleum EP azért mutatott némi előrejelzést. Az együttes lemezről lemezre változott, és még ha nem is mindig a szimpatikus irányba, azért mindig tudnak feszültséget teremteni minden egyes friss albumuk megjelenése előtt. A Scarsick egy egész elfogadható anyagnak sikerült a túlbonyolított BE után, a Road Salt One pedig már egy semmihez sem hasonlítható, akusztikus megközelítésű kiadvány. A legjobb lenne teljesen elfelejteni, hogy mi is az előadó neve, de három év stúdiószünet után nekem ez valahogy nem megy. Bizakodtam akkor, amikor megtudtam, hogy milyen megközelítésű is lesz a hetedik korong, mert Daniel mindig is szép számokat írt ilyen irányzatban is, de az is igaz, hogy ezek beépülve a bonyolult dalok közé adtak sokat egy lemezen. Most kapunk 12 akusztikus tételt, és ha egy ismeretlen banda első lemezét hallanám, elég tisztességes lenne. De kérem, itt a Pain of Salvation-ről van szó, és sajnálom, de nekem ez kevés. Mondjuk pár dallal sikerült megbarátkoznom, és még egyszer mondom, nem az akusztikus mivoltával van a baj, hiszen imádom az ilyen zenéket. Az a gond, hogy a csapat így is megpróbálkozik a borultabb hangzásokkal, gondolok itt a nyitódalra, vagy a Darkness of Mine-ra, esetleg a Curiosity-re. Nem tagadom, egy normál PoS korongon nem is lennének ezek furcsák, de így akusztikusan nehéz őket megszokni.

A lemez most is vegyes, bár annyira nem tudom elfogadni, mint az előző Scarsick-et. A pozitívuma az, hogy hasonlóan az első négy koronghoz, ez is visszarepít a múltba, mutat meg szép dolgokat (és azért az elég biztató, hogy ezeket megemlítem). Más kérdés, hogy nem tudnak magukkal ragadni, és csak pár pillanat van, ami igazán magával visz. Ott van például a She Likes to Hide: borult, furcsa, de erős szerzemény, amit ugyan szokni kell, de könnyen meg is lehet szeretni. A harmadik Sisters meg egyenesen az album csúcspillanata, amihez sajnos később már nem is tud felnőni az anyag. Hasonló dalokkal egy brutáljó album születhetett volna, ez tényleg emlékeztet a régi szép időkre. Nyugodtan egy lapon említhető a The Perfect Element, Part I legszebb pillanataival. A következőkben olyan tételeknek következnek, amelyek hangulatilag nagyon megosztottak, de a Sisters fölé már egyik sem kerekedik… Az Of Dust a szerethetőbbek közé tartozik, melynek rövid átvezető jellege van, de ép egész dalként is felfogható. A Tell Me You Don’t Know-val már nem nagyon tudtam mit kezdeni, ez az egyik olyan új szám, amit talán egy kislemezen érte volna meg legjobban kihozni. Így nagylemezen csak leülteti az eddig sem éppen fantasztikus hangulatot. Mondjuk a Sleeping Under the Stars a második legerősebb a lemezen, mely egyben a legnagyobb különlegesség is. Elsőre azt hinnéd, ezt jó nagy ívben el kell elkerülni, azután kiderül, hogy mennyire nagyszerű téma. Felemelő, és a Pain of Salvation-tól teljesen eredeti. Vártam volna egy évvel többet ha ehhez és a Sister-hez fogható dalokból többet hallhattam volna a Road Salt One-on, de hogy van-e még hasonló remekük, az csak a második rész felfedezése közben fog kiderülni.
Ezek után sajnos már csak két dal tud pozitívabb pillanatokat szerezni. Az egyik a Linoleum (ez már az azonos című 2009 végi EP-n kijött), a másik pedig a címadó. Mondjuk a Road Salt nem is az együttes leghatalmasabb balladái közül való, itt mégis letagadhatatlanul utaztat.

Van még pár dal, melyekről nem esett szó, de tulajdonképpen nem is fontos megemlítenem őket. Sajnos több gyengébb szerzemény született, mint jó, ezért úgy gondolom, ezzel az anyaggal még foglalkozni kellett volna. Érzem, hogy sikerülhetett
volna egy kiváló lemez teljes akusztikus hangzással is, de ahhoz több feledhetetlen, gyönyörű pillanat kellett volna. Most három év után itt az új PoS, és csak négy dalt hallgatok róla, amelyek azért rendesen elkaptak. Egy elbaltázott lehetőség ez, mely ugyanakkor nem annyira katasztrófa, mint az ötös számú BE volt. Hallgatható, élvezhető, de ugyanakkor PoS-mércén túl könnyű, és sok helyen unalmas kiadvány. Remélem a hamarosan érkező Road Salt Two végre egy erős anyag lesz, és akkor talán együtt hallgatva jobban meg tudom szeretni ezt a lemezt is. Lehet, hogy hiába reménykedem, de én azért bízom egyik kedvenc együttesemben.

Értékelés: 5/10.

Négy minőségi lemez után a Pain of Salvation kiadta a BE-t, mely hatalmas csalódás volt számomra. Szinte semmi olyat nem lehetett rajta találni, ami miatt jók voltak a korábbi lemezek. Nem szeretek rá gondolni, és nem is szeretem elővenni, nekem csak egy kakukktojás a munkásságukban. Nem csak egy pillanatnyi kitérés volt, sajnos ezután már két lemezükkel sem tudtak oda visszatérni, amihez nagyon értenek. Daniel Gildenlöw elindult egy úton, amelyet ő talán helyesnek tart.

A BE után már kicsit másként álltam a következő albumhoz, de azért reménykedtem, hogy valamennyire minőségi munkát kapok. A Scarsick pedig ilyen értelemben nem csalódás, mert ugyan elmarad a már említett négyestől, de az előzőre köröket ver. Végre teljes dalokat kapunk, nem csak félkész munkákat, melyeket nem lehet behatárolni. Itt könnyen el tudod dönteni, hogy a számok tetszenek, avagy nem. Ráadásul a Scarsick-et tartom az együttes legkönnyebben befogadható munkájának, mert ugyan a téma bonyolult, és komoly, de a dalok nem annyira nehezek, mint akár a debüt Entropia-n vagy a második One Hour by the Concrete Lake-n. A hangzás kicsit változott, érezni lehet a BE hatását, de nem annyira zavaró.
Ettől az együttestől mindig távol állt a nagyképűség, de a BE mindent megváltoztatott. Ott a koncepcióban éreztem ezt, itt pedig van pár dal, ami szövegében, mondanivalójában kicsit öncélúra sikeredett. Ott van például az America című szám. Tudom mire gondol Daniel, az egész világot elrontotta Amerika hatása, a népbutítás ma már mindennapos. De inkább hallgatnám az ilyen szövegeket egy Gildenlöw szólóanyagon, nem pedig egy Pain of Salvation stúdiólemezen. A hozzáállás is kicsit más lett, és nem érzem azt, hogy a modernizálódás jót tett volna az együttesnek. Pont ők voltak azok, akik el tudtak csábítani a régi időkbe, a múltba, itt pedig már számomra csak a zene van, a mögöttes tartalom pedig nem áll közel hozzám. Ez a lemez végig a világ negatív dolgairól szól, csak az a baj, hogy nincs benne remény, és ezzel barátságtalanná válik. Persze a dalokat önmagában lehet szeretni, és gyorsan ki fog derülni, hogy azért a BE-hez képest végre egy élvezhető albummal állunk szemben. Vannak olyan dalok, amik elkaptak, és vannak, amik nem, de legalább van kedvem néha-néha az anyagot elővenni, hallgatgatni, és még ha nem is ad pozitív érzést, el tud gondolkodtatni.

A kezdő címadó önmagában is jól prezentálja az albumot. Kicsit érdekes a verze, Daniel szinte rappel, de meg lehet szokni, a refrénnel pedig egy elég jó dallá alakul, ami reményteli kezdetet biztosít a továbbiakra nézve. A Spitfall is lehetne ezen a szinten, és bizonyos értelemben van is, de Daniel újabb rap-hez közelítő éneke már elidegenít, és itt zavar is kicsit. Van egy drámai hatása a dalnak egyébként, de épp elég egy ilyen. A Cribcaged az első igazi Pain of Salvation-téma, és bár jobban örültem volna egy másfajta szövegnek, még így is ez az album egyik legjobb dala. A zene teljesen rendben van, és a szöveggel is egyet értek bizonyos szempontból, csak az zavar, hogy a csapat saját szemem előtt válik szólóprojektté. Daniel volt a főnök mindig, ez tény, de itt már túlságosan ő irányít mindent, és ezekkel a politikai szövegekkel sajnálom, de nem tudok megbarátkozni. A világ nem a jó irányban halad, és frontemberünknek nagyon jó meglátásai vannak, csak én nem ezekért hallgattam Pain of Salvation albumot. Elég lenne egy-két dal ilyen témában, de hogy egy teljes lemezt ennek szenteljünk… Nem tudom, akármennyire is benne van az igazság, mindig arra emlékeztet, hogy egyik kedvenc progresszív rock / metal együttesem megváltozott.
Az America és a Disco Queen is jó példák erre. Nem rossz dalokról van szó, sőt, a Disco Queen igazi csemege, csak olyan megközelítésben, amihez egyértelműen hangulat kell. Vicces a diszkó parodizálását hallgatni, amiben ugyanakkor komoly mondanivalók is megbújnak, csak ezzel a különleges felépítéssel kell megbarátkozni. Persze újulni is muszáj, friss dolgokat felfedezni, de ez akkor is erősen megossza a közönséget. Daniel Gildenlöw is tudta, hogy ez az anyag vegyes fogadtatásra lel majd, egyszerűen csak ki akarta mindezt írni magából. Meg is értem őt, csak pont a BE után volt ez szerintem hibás döntés, mert először egy barátságosabb anyagnak én jobban örültem volna. Azért furcsa, hogy egy bizonyos hozzáállás mennyit jelenthet, hiszen maguk a dalok között vannak erős darabok, és igazán gyengét nem is tudnék a záró Enter Rain-en kívül megemlíteni. A Kingdom of Loss például csúcsalkotás, olyan dal, mely a legjobb irányba vinné el a bandát. Kicsit kilóg a többi közül, nekem azonnal eszembe jutott a The Perfect Element, Part I című 2000-es korongjuk. Lírai megközelítésű, nagyon erős tétel, mely egyben felemelő is. Az album további részében visszafordulunk az album első felében megszokott hangulathoz, amit ekkor már nem volt annyira nehéz feldolgozni. A Mrs. Modern Mother Mary jelentéktelenebb szám, kevés jó pillnattal, az Idiocracy pedig a lemez legfurcsább szerzeménye, amit nem könnyű megszokni. Konkrétan idióta, de elfogadható és szerethető. A Flame to the Moth újabb erősebb pillanat, és még ha el is marad az album két legerősebb dalától, egy kétségtelenül jó számról beszélhetünk.
A már említett Enter Rain zárja a korongot, ez sajnos egy unalmas és gyenge dal, ráadásul 10 percben. Sokat nem tudok róla írni, a már eleve semmi extrát nem nyújtó verze után egy monoton refrén következik, majd a dal továbbra sem képes jó pillanatokkal megajándékozni.

Vegyes hangulatú lemez ez tehát: megbújnak rajta az erősebb és a gyengébb részek, valamint elég sok középszerű szerzeményt is kapunk. Szokni kell ezt a korongot, és nem is biztos hogy sikerül, de pár jobb pillanatot szerintem bárki találhat magának. Nekem több is sikerült, és bár igaz, az első négyestől elmarad, valamint nem is nagyon utaztat, de a 2004-es albumnál jóval erősebb munkával állunk szemben. Nem adja meg könnyen magát, erősen társadalomkritikus, de aki elfogadja, hogy Daniel Gildenlöw ilyen területekre vezette csapatát, az kétségkívül meg tudja szeretni a Scarsick-et. A legutóbbi bukás után azért fel tudott állni a csapat, és annyit adott, hogy ne kezdjem el őket temetni. Simán vállalható anyag, melyen azért megtalálható az az ösvény, amin tovább kellene haladni.

Értékelés: 6/10

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor megtörik a Pain of Salvation albumról albumra való fejlődése, és a banda a saját maga állított csapdába esik. Furcsa ezt így leírnom a szinte tökéletes Remedy Lane után, de hát ez az igazság. A csapat Be albuma az, amely a legjobban megosztotta a közönséget, és még ma is vitatják, vajon mestermű, vagy óriási bukás-e az anyag. Az azért érdekes, hogy míg az előző négy album kétségtelenül őszinte volt, itt annyira sokat akart markolni Daniel Gildenlöw, hogy ezzel a művészkedéssel nem nagyon tudok mit kezdeni. Épkézláb darab alig fedezhető fel a BE-n, sok a hosszabb átvezetőkhöz hasonlító tétel (és még ha azok is, játékidejük miatt önállóként kezelem őket), de a Pain of Salvation normál szerzeményeinek mondható komplex tételek nem nyújtanak különösebben semmit, egy-két kivételtől eltekintve. Komolyan, az egész albumról szinte csak az Imago (Homines Partus) dalt tudom felidézni. Karakteres riffre épül, és megvan benne minden, amitől jónak nevezek egy PoS számot.

Soha nem általánosítanék, de az album unalmas, és ezt a jó pillanatok sem tudják ellensúlyozni. Van úgy, hogy néha elmereng az anyag, és tartalmaz pár említésre méltó pillanatot, de annyira gyorsan tér vissza a zene az unalomhoz, hogy képes lennék kikapcsolni. Nem teszem, mert fel akarom fedezni, ha fel lehet, és próbálok úgy tekinteni rá, mint a One Hour-ra, hogy egy bonyolult mű. De nem, gyorsan rádöbbenek, hogy a BE-vel hiába próbálkozom. Nagyon kevés őszinte érzelmet fedezek fel benne, és úgy ahogy van, reménytelenné válik számomra. Ezt hívom én unalmas, művészkedő progresszív zenének, annál pedig zeneileg megterhelőbb szinte nincs is.

Egész jól kezd egyébként, a Be címhez illő intro vezeti fel e konceptalbumot, de a Deus Nova már megmutatja, hogy milyen anyagra számíthatunk. Úgy tesz Daniel, mintha mindent értene a világban, mintha minden felett állna. Szomorú ezt leírni, mert annyira tökéletesen közvetítette a korábbi albumokon az emberi érzelmeket. Az album nekem azonban minden, csak nem őszinte. Igazat adok minden olyan vélekedőnek, aki szerint a Pain of Salvation ötödik korongja minden idők legművészkedőbb lemezeinek egyike. Pedig reménytelien közelítettem hozzá, hisz alapjában nagyon szeretem a konceptalbumokat. Azonban az ilyen túlbonyolított munkával nehéz megbarátkozni, főleg ha az ember még csak a zenét sem tudja élvezni. Egy ideig tudtam tartani magam, és még ha éreztem is, hogy jóval gyengébb produkcióról van most szó, nem kezdtem el azonnal temetni. A Dea Pecuniae: Mr. Money / Permanere / I Raise My Glass című dal azonban teljes káoszt teremtett a rendszerben. 10 perc folyamatos művészkedés, mely csak fejfájást okoz. Még szerencse, hogy az alapjában okés Vocari Dei ad egy kis energiát, különben nagyon nehéz lenne tovább hallgatni. Bár, azért ne nagyon reménykedjetek, ezután sem ugrik nagyot a minőség, és egészen a tizenharmadikként érkező Iter Impius tételig alvásra vagyunk ítélve. Ha az összes szerzemény olyanra sikerült volna, mint a már említett dal és a Martius / Nauticus II, akkor egy tisztességes korongról beszélhetnénk.
A baj azonban az, hogy hiába jó az album eleje, és vége, ha kb. egy órán keresztül álmosan hallgatjuk végig a szinte művészkedő semmit. Ráadásul a Martius / Nauticus-ban az Imago témája tér vissza, ami ad ugyan egy keretet, de önmagában értékelni megkérdőjelezhető cselekedet lenne.
Ha egytől-egyig végigmennék a tételeken, abból csak egy felesleges folyamat alakulna ki, én pedig egy olyan együttest aláznék, amely első négy albumával egy csodaszép világba tudott csábítani. A BE nem sikerült, ez számomra tény, és nem hiszem, hogy egy újabb és újabb hallgatás bármi mást változtatna ezen. Ha ennyi idő alatt nem sikerült megszeretnem, továbbra sem fogom, hisz nem arról van szó, hogy ki kell bogoznom a számokat. Nem, sajnos arról van szó, hogy számomra üresek a dalok, a Pain of Salvation igazi minőségét pedig csak 2-3 tétel éri el.

Itt szakadt meg minden, ettől fogva a PoS már nem az volt, ami korábban. Daniel Gildenlöw mondhatni szólóprojektjévé vált, és amíg a Remedy Lane is az ő sztoriját dolgozta fel, ott még együtt tudott dolgozni a banda, nem is akárhogyan. Ma már mindent a főnök irányít, de számomra itt elvesztette a fonalat. Lehet, hogy neki rengeteget ér ez a korong, én azonban nem tudok vele mit kezdeni. Akkora zuhanás az előző albumokhoz mérten (valamint összehatása is ezt sugallja), hogy négyes osztályzatnál nem tudok rá jobbat adni.

Értékelés: 4/10

Remélem az eddigi Pain of Salvation írások segítenek majd abban, hogy egyre többen fedezzék fel a banda korábbi albumait, amelyek segítenek egyensúlyt teremteni az emberi lélekben. Annyira jó korongok voltak ezek, hogy a bandát rögtön a legminőségibb zenekarok közé helyeztem, akiknek mindig figyelni kell új albumára. Mint már többször is leírtam, nem egy könnyű dolog végighallgatni egy-egy lemezt, de olyan élmény részese lehetsz, amit kevés zenekar tud nyújtani.

A Remedy Lane a banda negyedik lemeze, egyben a csúcspontja mindannak, amit Daniel Gildenlöw elkövetett. Egy szerelemről szóló album, de nem a sokszor elcsépelt értelemben. Ha az Entropia egy külön világot mutatott be, a One Hour az otthon szépségét, a Perfect Element pedig a lelki harmóniát, akkor ugyanilyen szenzációs minőségben következik a szerelem. Sőt, még egy szinttel feljebb is, megteremtve ezzel a Pain of Salvation legjobb lemezét. Magával ránt ez a mű, minden egyes részlete maximálisan hiteles, és az ember szívét, lelkét viszi magával a legcsodálatosabb útra, amit ettől az együttestől kaphattunk. Sőt, a progresszív lemezek etalonja a Remedy Lane, egy olyan érzésről szól, ami mindenkiben ott kell hogy legyen, szerelem nélkül ugyanis elképzelhetetlen az élet. Ami kölcsönös, az felemel, és mennyei magasságokba visz (Dryad of the Woods), ami pedig viszonzatlan, az földbe tapos, és éles karmai lassan szaggatják szét az emberi lelket. A legkülönlegesebb érzelem, amit nem lehet egyértelműen pozitívnak, vagy negatívnak megítélni. Van aki szerencsés, hisz szeretve lenni a legcsodálatosabb dolog a világon, és van akire csak fájdalmat hoz, melytől nem lehet menekülni. A lényeg az, hogy mindenki megtapasztalja, és az már csak a sorstól függ, kit milyen útra terel. Daniel saját történetét meséli el a szerelemről, úgy, ahogyan azt ő megélte Budapesten töltött napjai alatt. Az anyag tehát érinti Magyarországot is, és ez nekünk külön érdekesség. Abba azonban, hogy Daniel miként gondol erre a szerelemre, nem kívánok belemenni. Felemelő, és falhoz-vágó is egyben, ezt érzem a hallgatáskor, de engem más vizekre visz, és felidézi bennem a saját történemet. És hozzá kell tennem, ez egyáltalán nem pozitív, sőt az egész értelmetlen. Egy darabig elgondolkodok ezen, de mivel lezártam már magamban mindent, csak az a különleges érzés kerít hatalmába engem, amit akkor éreztem, és nincs semmi más, csak és magára az érzésre tudok koncentrálni. Ennek szellemében hallgatom végig a Pain of Salvation negyedik lemezét, mely egy csodálatos ékkő, és minden zenét kedvelő embernek kötelező.

A dalok éppúgy vegyes érzelmekkel telítettek, mint minden eddigi PoS anyagon, csak itt a szerelmet állítva középpontba. Ez az anyag végigjárja a lelked, és megint mutat új dolgokat, valamint pár elfeledett képet a múltból. Az intro utáni Ending Theme tökéletes ráhangolódás az anyagra, kis játszadozás fedezhető fel benne, mintha csalogatna minket egyre csak mélyebbre és mélyebbre. A Fandango képében meg is kapjuk az első igazi nagy ütést, mely egyben megtartja az előző dal hangulatát, de ugyanakkor repít is magával. Van benne valami, ami nagyon emlékeztet az In the Flesh-re. Vannak olyan részek, amikkel futni lehet, és ezekre gondolok igazán. Ez a lemez sem az üresjáratok anyaga, úgyhogy az A Trace of Blood máris egy klasszikust jelent, nekem a banda egyik leghatalmasabb szerzeménye. Van benne agresszió (főleg az elején), a végén pedig kitör, hogy a szerelem tavának legmélyére rántson le, hogy lelkünk szembetalálja magát minden olyan fontos élménnyel, ami történt a múltban. Reményt is ad, ez kétségtelen, az egész albumra jellemző ez. Megmutatja neked mi volt régen, de előremutat a jövőbe, hogy erőt és kitartást nyújtson. E negyedik tétel annyira felkavaró dal, hogy ötödikként pont jókor érkezik az első ballada. A This Heart of Mine (I Pledge) egy szerelmi vallomásnak is elképzelhető. Annyira nem nyugodt, hogy kikapcsoljunk, van nem is kicsi drámai íze, aminek köszönhetően ez is felidéz bennünk pár gondolatot. Mellesleg felkészít az album közepére, ami, mint ahogy az előzőekből következtethetünk, nem lesz könnyű. És valóban, az Undertow és a Rope Ends a lemez legnehezebb dalai közé tartozik. Előbbiben maximumra tör a bánat, amikor a szerelmes nem tudja elfogadni a csalódást, és belegondol abba, hogy van-e így értelme élni. A Rope Ends felráz ebből az állapotból, és megpróbál szép lassan kihúzni a gödörből. Nehéz, nyomasztó, valamint felemelő pillanatok bújnak meg a szerzeményben, a végére pedig utóbbi felülkerekedik, és tovább folytathatjuk utunkat. A Chain Sling első másodperceinek hallgatása közben azonnal egy hajóút képe rajzolódik ki előttem. Ez egy igen érdekes dal, annyira más, és mégis annyira Pain of Salvation. Az elején megadott hangulat végig megmarad egyébként, és ez hangol rá akusztikus témáival a lemez katarzist nyújtó tételére, a már a cikk elején említett Dryad of the Woods-ra. Hát, ennek a dalnak a megfogalmazására új szavakat kellene kitalálni. Leírhatatlan, csodálatos, megismételhetetlen.  Számomra a banda legnagyobb, valamint minden idők egyik legcsodásabb dala. Végig instrumentális, és akusztikus, és olyan területre visz el, amit az ember extázisnak, a szerelem tetőpontjának nevez. Tényleg nehéz írni róla, hiszen minden másodperce áhítat, a vége pedig a végtelenbe visz el. A következő, címadó egy tempósabb darab, átvezető jellege van, mely felkészít egy gyorsabb, csapongóbb szerzeményre, a Waking Every God-ra. Tényleg olyan, mintha felébrednénk egy álomból, vagy csak egy kis pillanatra is el tudnánk rendezni bizonyos gondolatunkat elménkben. Nem sok időnk van, hisz a lemez vége még tartogat meglepetéseket. Az egyik a Second Love, az album második teljes balladája, amit rengeteget hallgattam, és nagyon megszerettem. Bárkinek ajánlható, akiben csak egy kis érzés is van, fogja szeretni. Egyébként visszavisz a szerelembe, de mivel végigvitt az úton, nem ér váratlanul, és simán tudjuk újra kezelni. Gyönyörű pillanat a hatalmas zárás előtt.

Hozzuk tehát egyensúlyba magunkat, rázódjunk fel, itt van az utolsó állomás, a közel 10 perces Beyond the Pale. Pain of Salvation ez a javából: bonyolult, magával rántó és csodás. Számomra újabb klasszikus, aminek a progresszív rockzene történelemkönyvében a helye. Úgy eltelik ez az idő, hogy észre sem lehet venni, és olyan hatalmas témák uralják, amit bármelyik zenekar megirigyelne. Méltó zárása egy ilyen erős anyagnak, a szerelem bonyolult, és követhetetlen útjainak. Mindenkinek ad majd valamit, amitől lényegesen több lesz.
Azonban én nem szeretek kioktatni senkit. Nem mondom meg senkinek mit tegyen, hogy miként cselekedjen. Tudom, hogy én nem tudom ezt a világot megváltoztatni, a saját eszözeim kevesek ehhez. Ezért ha engem megkérdeztek, hogy ha nagyon fontos lenne, mit tennék az emberekkel, hogy szeressék és tiszteljék egymást, akkor csak egy listát tudnék átnyújtani, rajta lemezcímekkel. És e lemezek között ott lenne a Pain of Salvation Remedy Lane-je is, mely minden kétséget kizáróan egy csodálatos anyag a szerelemről. És belemélyedve tudnák az emberek, hogy most valami olyasmit hallottak, amit zenében eddig soha. Hogy úgy viszi el őket a mennybe és pokolba, hogy semmit nem tudnak ellene tenni, a hangulat és a hatás annyira tökéletes. A Pain of Salvation együttes csúcsműve a negyedik album, számomra ez kétségbevonhatatlan tény.

Értékelés: 9/10

Két év telt el az előző One Hour by the Concrete Lake óta, amely elég nehéz anyag volt, bár aki Pain of Salvation-t hallgat, fel kell készülnie az ilyesmire. A bandának ekkor már kialakult egy nagy rajongótábora, és ez együttes joggal került be a legegyedibb progresszív zenét játszó előadók közé. A harmadik nagylemez a The Perfect Element, Part I címmel jelent meg, és már itt az elején elmondhatom, újabb kiváló anyag született. Hasonlóan erős album, mint az előző, sőt, összességében még egy szinttel feljebb lép. Az gyorsan felfedezhető, hogy valamivel könnyebben hallgatható lemez, sőt az Used és Ashes képében lazább, minőségileg elsőrangú dalokat kapunk. Kifejezetten illik az anyagra pár könnyebben befogadható szerzemény. Általánosan egyébként ez a legelfogadottabb korong a Remedy Lane mellett, és meg is tudom érteni, miért érzik az emberek közel a szívükhöz a Tökéletes elemet: úgy tudott változni az együttes, hogy megtartotta egyedi hangzású világát. Ez az album ugyanúgy játszik az emberi érzelmekkel, de nem annyira fordul be, mint a One Hour. Hogy úgy mondjam, nem annyira személyes, egy kicsit kinyílóbb, szerteágazóbb.

Az Used-dal kezdi tehát a PoS harmadik nagylemezét, mely egy kiváló nyitószám, azonnal szellőkönnyű, maradandó refrénnel. Tetszik benne, hogy mindig a legjobb helyen tér vissza a refrénhez a szám. Az In the Flesh számomra a banda egyik klasszikusa, hasonlít a One Hour by the Concrete Lake szerzeményeihez. 8 perces, és egy pillanatra sem érzed a hosszát, sőt, azt akarod, hogy vége se legyen. Száguldás és szárnyalás mesteri előadásban. Ha egy számot mutathatnék meg valakinek, hogy milyen is a PoS zenéje, ez lenne a választásom. Megvan benne minden, ami jellemzi őket. A már egyszer említett Ashes-ből lett a lemez slágere, és azt hiszem nem is kell magyaráznom, miért. Azonnal fülbe ragadó refrénje van, más kérdés, hogy nekem kicsit monoton, de elismerem, hogy jó dal. Érezni lehet rajta, hogy közönségkedvenc lesz, de a saját világukon belül maradnak, és nem eveznek olyan területre, ami előtt értetlenül állnék. Későbbi lemezeiken talán, de itt még nem.
A Morning on Earth következik a sorban, és pontosan azt adja, amit a címe is sugall. Felfrissülés ez kérem, egy melankolikus csodás dal, mely 4 percen át folyamatosan gyönyörködtet. Ez minden kétséget kizáróan művészet. Az album ezek után a előző lemez progresszivitása közelébe ér, az Idioglossia és a King of Loss dalok egytől egyig kibogozásra váró szerzemények. Érdekes, mert nekem tavaly utóbbi tetszett jobban, ma már azonban az Idioglossia-t többször hallgatom, egy szinttel feljebb érzem. 8 és 9 perces eposzokról van szó, és első hallgatásra nem biztos, hogy meg fognak nyílni. Azért mégis csak  Pain of Salvation-t hallgatunk…

Nem írtam a Her Voices-ről, de ezt a dalt külön ki kell emelnem. Számomra a lemez másik klasszikusa, mely nem ismer kegyelmet, az emberi lélek legmélyére ás le, hogy zenében adja vissza a szerelem hatalmát. E szerzemény hallgatása közben teljesen megszűnik a külvilág, és besétálunk a fénybe, mely szavakkal leírhatatlan dolgokat mutat meg. Egy érzelmektől túlfűtött dal ez, nem enged el. Egyértelműen pozitív hangulatú, felemelő szám. Ezek után két rövidebb szerzemény is található az albumon, ezekkel vagy megbarátkozol, vagy nem. Nekem a Reconciliation-nel sikerült inkább (a Morning on Earth kicsit más megközelítésben), a Dedication-t nem érzem annyira jelentősnek, mint a többit. A Song for the Innocent is hasonló felépítésű, ez is egy jobb dal. A végtelent feszegeti, egy dal annak a megmagyarázhatatlan erőnek, ami a világot irányítja. Ez tulajdonképen a PoS lényege, olyan dolgokkal foglalkozik, amik megfoghatatlanok, láthatatlanok, de az ember érzi őket, és valahol belül tudja, hogy mindez nem csak véletlen.

Az album végéhez értünk. A Falling és a címadó képében pedig olyan levezetést kapunk, amit nem sok lemez zárása közelít meg. Előbbi a lélek zenéje, az album legcsodálatosabb, sőt a banda történetének egyik legszebb szerzeménye, mely egyszerre hordozza magában a mindennél erősebb fájdalmat és bánatot, és a boldogság apró szikráit is. Tökéletes így az utolsó szám előtt, mely egy letagadhatatlan dal, szuper minőségben megírva. Ez teszi a pontot a lemez végére, ez a beteljesülés pillanata. Kerekké teszi ezt a kiadványt is, és már tudjuk, hogy egy újabb vegyes érzelmekkel teli, nehéz, ámbár csodás utazásnak lehettünk részesei.
A Pain of Salvation megint egy kiváló anyaggal ajándékozott meg bennünket, nem minden eleme egyformán tökéletes, de egy lelket felemelő fantasztikus album. Ekkor már éreztem, hogy ez a banda is olyan pillanatokat szerzett nekem, hogy soha nem fogom zenéjüket elfelejteni.

Értékelés: 8/10

Az Entropia c. debüt sokkal több volt egy szimpla bemutatkozó albumnál. A banda egy érezhetően évekig csiszolt remek albummal állt elő, mely minden szempontból karakteres. A hallgató pedig el tudja dönteni, hogy érdekli-e a Pain of Salvation fájdalmas, de ugyanakkor gyönyörű világa. Nekem nagyon sokat adott ez a zene, és mindig adnak egy kis reményt, ha épp olyan hangulatban vagyok. Megmutatják, hogy mi minden létezik a világon, hogy a fájdalmakkal együtt is képesek lehetünk harmóniát teremteni magunkban. A második Pain of Salvation lemez 1998-ban jelent meg, és a frappáns One Hour by the Concrete Lake címet kapta. A lemez (mint ahogy a címéből is lehetett sejteni) egy órás, a Concrete Lake-t pedig én nem konkrét helynek képzelem el. Itt a hallgató a fantáziájára lesz utalva, mindenki felidézheti majd múltját, otthonát, ahová a legtöbbször mindig jó érzés visszatérni. Nekem legalábbis ezt nyújtja, olyan a lemez, mintha a régi emlékek jutnának az ember eszébe, mikor hazatér egy hosszabb távollét után. Kimegy a tóhoz, ahol gyermekkorában játszott, és képek formájában felelevenedik a múlt, mely vegyes érzelmekkel teli, de persze előtérben vannak a pozitívak, az ember azért természetesen ezekre szívesebben emlékszik.

A Spirit of the Land c. intro számomra tökéletes bevezetés. “A föld lelke”, ahogyan a cím mondja, és valóban az otthon szépségét sugározza. Ráhangol az utazásra, mely egy órán keresztül fog tartani, és amely egyszerre hoz boldogságot és fájdalmat is a lélekre. Az idő múlása az, ami sokunknak szinte feldolgozhatatlan, az élet értelmének hiábavaló keresése, a reménytelenség. De létrehozhatjuk lelkünk harmóniáját, életünket végiggondolva, és tudva, hogy semmi sem volt hiábavaló. Minden úgy történt, ahogy az valahol meg van írva. Mielőtt rátértem volna a lemezre, muszáj volt ezt leírnom. A Pain of Salvation zenéjét ugyanis nem mindig élvezet hallgatni, de amikor rákap az ember csakis őszinteséggel találkozik a korábbi lemezeken. A One Hour by the Concrete Lake sem sokkal könnyebb album az Entropia-nál, és jó tudni, hogy van egy olyan zenei világ, amibe belemélyedhetek, amiben elkalandozhatok. Ez az album is tökéletes erre, mert hangulatokon visz keresztül. Vannak tüskésebb, barátságtalanabb szerzemények is, amiket szoknia kell a hallgatónak, tehát ez az egy óra azért lehet megterhelő is, úgyhogy csak a progresszív zenei stílus kedvelőinek ajánlott inkább. Szépség van benne, igazság, de magadnak kell felfedezni, itt nincs semmi eléd rakva. Ezért is gondolom azt, hogy sohasem lesz olyan PoS lemez, amely mindenkinek ugyanazt fogja adni, és amelyről mindenki ugyanúgy vélekedik. Nekem a banda ezen második korongja erős lemez, egy szinttel feljebb van az előzőnél.

Az intro után az Inside indítja a lemezt, rögtön klasszikus dalként a banda történetében. Nem sűrűn osztogatok maximális pontszámokat dalokra, de ami megérdemli, attól egyértelműen nem vonom meg. Ez egy igazi tökéletesség, minden a helyén van. A következő hármas nehezebben megnyíló tételeket takar, de mind igazi felfedezésre váró monstrum. A The Big Machine minőségi, de nem tartozik a legmaradandóbb pillanatok közé, a New Year’s Eve már egy erős drámai tétel, a Handful of Nothing pedig a lemez egyik legszuperebb szerzeménye. Kegyelmet nem ismerve tehát nagyon mélyre ránt az album, nehezebb dalok ezek az Entropia számainál. A Water a felszabadulás első pillanata, kicsit olyan, mintha a lelki nyomás itt kicsit engedne, és mindentől függetlenül tudnánk magunkat átadni a zenének. Az eddigiek felkészítettek, és itt már könnyebben merülhetünk el Daniel Gildenlöw és csapata zenéjében.
Nem tudom, 20 év múlva mit fog adni számomra a Home c. dal, de már most nehéz hallgatni, annyira csodálatosan szép. Most visszagondolok eddigi életemre, a gyermekkorom vidám napjaira, és később mindez egyre csak többet fog jelenteni lelkemnek. Számomra az album legerősebb dala, itt valahogy minden kitör. A Black Hills komorabb vizekre evez, kitűnő hangulatban. Kicsit szokni kell, többször meghallgatni, és egyre jobban meg fogja mutatni magát. A Pilgrim és a Shore Serenity rövidebb szerzeményeket rejt, ezek közül főleg előbbi tűnik ki. Nem tudom megmagyarázni különösképp miért, de van egy sajátos arca. Utóbbi annyira nem ragadott magával… Ez a két rövidebb dal készít fel bennünket az lemez leghosszabbjára, és ha már az Inside-dal bekerültünk ebbe a minden tekintetben bonyolult világba, akkor az Inside Out-tal nehezen, de ki is léphetünk. Ez is a One Hour szuperjei közé tartozik, kerek egésszé teszi a lemezt, ahogy azt a Pain of Salvation-től várjuk. A Beyond the Mirror egy 8 perces témázgatás a végére, minőségi progresszív levezetés…

És véget ért az egy órás út. Hogy ki min ment keresztül, azt csak saját maga tudja. Nagyon rétegzett ez a lemez, vannak elveszettebb és tökéletes pillanatok is, de az biztos, hogy egy önálló világba visz el. A Concrete Lake-t elhagyjuk, és már most tudjuk, hogy egyszer vissza fogunk térni. Fel kell készülni, hogy újra be tudjunk lépni ebbe a világba, mert kalandos, nehéz lemez. Kizárólag gondolkodó embereknek ajánlott.

Értékelés: 8/10.