A három éve stúdiófronton hallgató (bár egy EP-t, koncert DVD-t és élő albumot kiadó) Pain of Salvation egy két részes album kiadására készült 2010 elején. A Road Salt címet kapott anyagról semmit nem lehetett tudni, bár a 2009-es Linoleum EP azért mutatott némi előrejelzést. Az együttes lemezről lemezre változott, és még ha nem is mindig a szimpatikus irányba, azért mindig tudnak feszültséget teremteni minden egyes friss albumuk megjelenése előtt. A Scarsick egy egész elfogadható anyagnak sikerült a túlbonyolított BE után, a Road Salt One pedig már egy semmihez sem hasonlítható, akusztikus megközelítésű kiadvány. A legjobb lenne teljesen elfelejteni, hogy mi is az előadó neve, de három év stúdiószünet után nekem ez valahogy nem megy. Bizakodtam akkor, amikor megtudtam, hogy milyen megközelítésű is lesz a hetedik korong, mert Daniel mindig is szép számokat írt ilyen irányzatban is, de az is igaz, hogy ezek beépülve a bonyolult dalok közé adtak sokat egy lemezen. Most kapunk 12 akusztikus tételt, és ha egy ismeretlen banda első lemezét hallanám, elég tisztességes lenne. De kérem, itt a Pain of Salvation-ről van szó, és sajnálom, de nekem ez kevés. Mondjuk pár dallal sikerült megbarátkoznom, és még egyszer mondom, nem az akusztikus mivoltával van a baj, hiszen imádom az ilyen zenéket. Az a gond, hogy a csapat így is megpróbálkozik a borultabb hangzásokkal, gondolok itt a nyitódalra, vagy a Darkness of Mine-ra, esetleg a Curiosity-re. Nem tagadom, egy normál PoS korongon nem is lennének ezek furcsák, de így akusztikusan nehéz őket megszokni.
A lemez most is vegyes, bár annyira nem tudom elfogadni, mint az előző Scarsick-et. A pozitívuma az, hogy hasonlóan az első négy koronghoz, ez is visszarepít a múltba, mutat meg szép dolgokat (és azért az elég biztató, hogy ezeket megemlítem). Más kérdés, hogy nem tudnak magukkal ragadni, és csak pár pillanat van, ami igazán magával visz. Ott van például a She Likes to Hide: borult, furcsa, de erős szerzemény, amit ugyan szokni kell, de könnyen meg is lehet szeretni. A harmadik Sisters meg egyenesen az album csúcspillanata, amihez sajnos később már nem is tud felnőni az anyag. Hasonló dalokkal egy brutáljó album születhetett volna, ez tényleg emlékeztet a régi szép időkre. Nyugodtan egy lapon említhető a The Perfect Element, Part I legszebb pillanataival. A következőkben olyan tételeknek következnek, amelyek hangulatilag nagyon megosztottak, de a Sisters fölé már egyik sem kerekedik… Az Of Dust a szerethetőbbek közé tartozik, melynek rövid átvezető jellege van, de ép egész dalként is felfogható. A Tell Me You Don’t Know-val már nem nagyon tudtam mit kezdeni, ez az egyik olyan új szám, amit talán egy kislemezen érte volna meg legjobban kihozni. Így nagylemezen csak leülteti az eddig sem éppen fantasztikus hangulatot. Mondjuk a Sleeping Under the Stars a második legerősebb a lemezen, mely egyben a legnagyobb különlegesség is. Elsőre azt hinnéd, ezt jó nagy ívben el kell elkerülni, azután kiderül, hogy mennyire nagyszerű téma. Felemelő, és a Pain of Salvation-tól teljesen eredeti. Vártam volna egy évvel többet ha ehhez és a Sister-hez fogható dalokból többet hallhattam volna a Road Salt One-on, de hogy van-e még hasonló remekük, az csak a második rész felfedezése közben fog kiderülni.
Ezek után sajnos már csak két dal tud pozitívabb pillanatokat szerezni. Az egyik a Linoleum (ez már az azonos című 2009 végi EP-n kijött), a másik pedig a címadó. Mondjuk a Road Salt nem is az együttes leghatalmasabb balladái közül való, itt mégis letagadhatatlanul utaztat.
Van még pár dal, melyekről nem esett szó, de tulajdonképpen nem is fontos megemlítenem őket. Sajnos több gyengébb szerzemény született, mint jó, ezért úgy gondolom, ezzel az anyaggal még foglalkozni kellett volna. Érzem, hogy sikerülhetett
volna egy kiváló lemez teljes akusztikus hangzással is, de ahhoz több feledhetetlen, gyönyörű pillanat kellett volna. Most három év után itt az új PoS, és csak négy dalt hallgatok róla, amelyek azért rendesen elkaptak. Egy elbaltázott lehetőség ez, mely ugyanakkor nem annyira katasztrófa, mint az ötös számú BE volt. Hallgatható, élvezhető, de ugyanakkor PoS-mércén túl könnyű, és sok helyen unalmas kiadvány. Remélem a hamarosan érkező Road Salt Two végre egy erős anyag lesz, és akkor talán együtt hallgatva jobban meg tudom szeretni ezt a lemezt is. Lehet, hogy hiába reménykedem, de én azért bízom egyik kedvenc együttesemben.
Értékelés: 5/10.
