Az Entropia c. debüt sokkal több volt egy szimpla bemutatkozó albumnál. A banda egy érezhetően évekig csiszolt remek albummal állt elő, mely minden szempontból karakteres. A hallgató pedig el tudja dönteni, hogy érdekli-e a Pain of Salvation fájdalmas, de ugyanakkor gyönyörű világa. Nekem nagyon sokat adott ez a zene, és mindig adnak egy kis reményt, ha épp olyan hangulatban vagyok. Megmutatják, hogy mi minden létezik a világon, hogy a fájdalmakkal együtt is képesek lehetünk harmóniát teremteni magunkban. A második Pain of Salvation lemez 1998-ban jelent meg, és a frappáns One Hour by the Concrete Lake címet kapta. A lemez (mint ahogy a címéből is lehetett sejteni) egy órás, a Concrete Lake-t pedig én nem konkrét helynek képzelem el. Itt a hallgató a fantáziájára lesz utalva, mindenki felidézheti majd múltját, otthonát, ahová a legtöbbször mindig jó érzés visszatérni. Nekem legalábbis ezt nyújtja, olyan a lemez, mintha a régi emlékek jutnának az ember eszébe, mikor hazatér egy hosszabb távollét után. Kimegy a tóhoz, ahol gyermekkorában játszott, és képek formájában felelevenedik a múlt, mely vegyes érzelmekkel teli, de persze előtérben vannak a pozitívak, az ember azért természetesen ezekre szívesebben emlékszik.

A Spirit of the Land c. intro számomra tökéletes bevezetés. “A föld lelke”, ahogyan a cím mondja, és valóban az otthon szépségét sugározza. Ráhangol az utazásra, mely egy órán keresztül fog tartani, és amely egyszerre hoz boldogságot és fájdalmat is a lélekre. Az idő múlása az, ami sokunknak szinte feldolgozhatatlan, az élet értelmének hiábavaló keresése, a reménytelenség. De létrehozhatjuk lelkünk harmóniáját, életünket végiggondolva, és tudva, hogy semmi sem volt hiábavaló. Minden úgy történt, ahogy az valahol meg van írva. Mielőtt rátértem volna a lemezre, muszáj volt ezt leírnom. A Pain of Salvation zenéjét ugyanis nem mindig élvezet hallgatni, de amikor rákap az ember csakis őszinteséggel találkozik a korábbi lemezeken. A One Hour by the Concrete Lake sem sokkal könnyebb album az Entropia-nál, és jó tudni, hogy van egy olyan zenei világ, amibe belemélyedhetek, amiben elkalandozhatok. Ez az album is tökéletes erre, mert hangulatokon visz keresztül. Vannak tüskésebb, barátságtalanabb szerzemények is, amiket szoknia kell a hallgatónak, tehát ez az egy óra azért lehet megterhelő is, úgyhogy csak a progresszív zenei stílus kedvelőinek ajánlott inkább. Szépség van benne, igazság, de magadnak kell felfedezni, itt nincs semmi eléd rakva. Ezért is gondolom azt, hogy sohasem lesz olyan PoS lemez, amely mindenkinek ugyanazt fogja adni, és amelyről mindenki ugyanúgy vélekedik. Nekem a banda ezen második korongja erős lemez, egy szinttel feljebb van az előzőnél.

Az intro után az Inside indítja a lemezt, rögtön klasszikus dalként a banda történetében. Nem sűrűn osztogatok maximális pontszámokat dalokra, de ami megérdemli, attól egyértelműen nem vonom meg. Ez egy igazi tökéletesség, minden a helyén van. A következő hármas nehezebben megnyíló tételeket takar, de mind igazi felfedezésre váró monstrum. A The Big Machine minőségi, de nem tartozik a legmaradandóbb pillanatok közé, a New Year’s Eve már egy erős drámai tétel, a Handful of Nothing pedig a lemez egyik legszuperebb szerzeménye. Kegyelmet nem ismerve tehát nagyon mélyre ránt az album, nehezebb dalok ezek az Entropia számainál. A Water a felszabadulás első pillanata, kicsit olyan, mintha a lelki nyomás itt kicsit engedne, és mindentől függetlenül tudnánk magunkat átadni a zenének. Az eddigiek felkészítettek, és itt már könnyebben merülhetünk el Daniel Gildenlöw és csapata zenéjében.
Nem tudom, 20 év múlva mit fog adni számomra a Home c. dal, de már most nehéz hallgatni, annyira csodálatosan szép. Most visszagondolok eddigi életemre, a gyermekkorom vidám napjaira, és később mindez egyre csak többet fog jelenteni lelkemnek. Számomra az album legerősebb dala, itt valahogy minden kitör. A Black Hills komorabb vizekre evez, kitűnő hangulatban. Kicsit szokni kell, többször meghallgatni, és egyre jobban meg fogja mutatni magát. A Pilgrim és a Shore Serenity rövidebb szerzeményeket rejt, ezek közül főleg előbbi tűnik ki. Nem tudom megmagyarázni különösképp miért, de van egy sajátos arca. Utóbbi annyira nem ragadott magával… Ez a két rövidebb dal készít fel bennünket az lemez leghosszabbjára, és ha már az Inside-dal bekerültünk ebbe a minden tekintetben bonyolult világba, akkor az Inside Out-tal nehezen, de ki is léphetünk. Ez is a One Hour szuperjei közé tartozik, kerek egésszé teszi a lemezt, ahogy azt a Pain of Salvation-től várjuk. A Beyond the Mirror egy 8 perces témázgatás a végére, minőségi progresszív levezetés…

És véget ért az egy órás út. Hogy ki min ment keresztül, azt csak saját maga tudja. Nagyon rétegzett ez a lemez, vannak elveszettebb és tökéletes pillanatok is, de az biztos, hogy egy önálló világba visz el. A Concrete Lake-t elhagyjuk, és már most tudjuk, hogy egyszer vissza fogunk térni. Fel kell készülni, hogy újra be tudjunk lépni ebbe a világba, mert kalandos, nehéz lemez. Kizárólag gondolkodó embereknek ajánlott.

Értékelés: 8/10.