Különleges, valahogy mindig jó érzéssel gondolok vissza a Pain of Salvation hallgatására. Nagyon el tudtak kapni az albumaik, tudtak utaztatni a zenével. Az első progresszív metál együttes volt, amit komolyabban kezdtem el hallgatni, ráadásul ősszel, biztos ezért is vannak a szép gondolatok. 1997-ben adták ki első lemezüket Entropia címmel, ami debütnek kiváló. Én minden olyan bemutatkozást szeretek, ami azonnal el tudja terelni a gondolataimat a hétköznapokról, és sajátos világba visznek. A Pain of Salvation első lemeze nem egy hibátlan alkotás, de élmény a részesévé válni, élmény végighallgatni.
Aki utánanéz, azonnal kiderítheti, hogy a csapat agya Daniel Gildenlöw, és olyan ez az együttes, mintha a szólómunkája lenne. Bár az is igaz, hogy ez főleg a Remedy Lane-nél lépett teljesen érvénybe. A 80-as évek végén alakultak, de igazából a 90-es évek közepére tudtak mindent elrendezni, így jelenhetett meg ’97-ben ez az anyag.
A nyitó ! (Foreword)-öt elég meghallgatnod, és eldöntheted, érdekel-e a banda világa. Ebben minden benne van, a lemez egy kisebbfajta prezentációja, koncerteken is sokat játszák. Végig megvan benne a kalandozás, de a refrénnel vissza-vissza is térnek, így lesznek kerekek, és önállóak a dalok. Nagyon meg lehet szeretni ezt a progresszív hozzáállást is, bár türelem és odafigyelés szükségeltetik hozzá. Ezt a zenét nem lehet fél füllel hallgatni, mert az ember azt sem fogja tudni, hogy épp melyik dalnál jár. Szóval visszatérve az albumhoz, a ! (Foreword) tényleg egy bemutató volt a bandáról, ezután következik majd csak az intro, és léphetünk be Entropia-ba.
A lemezt végig uralják a különféle emberi érzelmek: a vágy, a harag, a szerelem.
Nem csak a címük mutatja, teljesen azt a hangulatot is adják vissza. Vannak ugyan kevésbé magával ragadó szerzemények, de úgy gondolom, az Entropia-n nem is fognak senkinek egyformán tetszeni a dalok. Emberi természettől függ. Én főleg a Revival, a Never Learn to Fly és Plains of Dawn c. számokra kattantam rá, de maximálisan megértem azt is, akinek a Winning a War a kedvenc dala, ami nekem annyira nem jött be. Vegyes album ez kétségtelenül, de bemutatkozó lemeznek én is valami hasonlót képzelnék el. Kicsit bonyolíthatom a témákat, mindenki találja meg a neki tetszőt… És mégis ezek után az a különleges az egészben, hogy azért mégis egy anyaggá áll össze, ami nem feltételenül barátságos, de varázslatos. Van olyan dal is (Stress), ami egyfelől tetszik, de olyan sajátos világgal rendelkezik, aminek nem akarok állandóan a részese lenni. Különleges dal, nem könnyen befogadható. Vannak számomra lejjebb engedett pillanatok (People Passing By, a már említett Winning a War), ezeket még nem nagyon tudtam megszokni. De vannak olyan dalok, amik közel állnak a szívemhez, az Oblivion Ocean, vagy akár az outro is például az említetteken kívül. A többit vegyes érzelmek uralják, csak úgy kavarognak bennem a gondolatok, amikor hallgatom őket. A To the End is akárhányszor megszólal, csak annyit mondok magamban: “igen, ez Entropia”. És nem tudom, hogy most majd valami pozitív vagy negatív élményt juttat eszembe.
Érdekes album nagyon az Entropia, bemutatkozásnak igazi különlegesség. Idő kell hozzá, többször meg kell hallgatni, és mindenki megtalálhatja rajta a hozzá közel álló tételeket. Mint már írtam, számomra egy jó album, de nem tudnám akármikor elővenni, mert kicsit összezavarodok tőle. Egy ilyen komoly debüt azért máris bizakodásra késztetett a későbbi albumokat illetően.
Értékelés: 7/10