Négy minőségi lemez után a Pain of Salvation kiadta a BE-t, mely hatalmas csalódás volt számomra. Szinte semmi olyat nem lehetett rajta találni, ami miatt jók voltak a korábbi lemezek. Nem szeretek rá gondolni, és nem is szeretem elővenni, nekem csak egy kakukktojás a munkásságukban. Nem csak egy pillanatnyi kitérés volt, sajnos ezután már két lemezükkel sem tudtak oda visszatérni, amihez nagyon értenek. Daniel Gildenlöw elindult egy úton, amelyet ő talán helyesnek tart.
A BE után már kicsit másként álltam a következő albumhoz, de azért reménykedtem, hogy valamennyire minőségi munkát kapok. A Scarsick pedig ilyen értelemben nem csalódás, mert ugyan elmarad a már említett négyestől, de az előzőre köröket ver. Végre teljes dalokat kapunk, nem csak félkész munkákat, melyeket nem lehet behatárolni. Itt könnyen el tudod dönteni, hogy a számok tetszenek, avagy nem. Ráadásul a Scarsick-et tartom az együttes legkönnyebben befogadható munkájának, mert ugyan a téma bonyolult, és komoly, de a dalok nem annyira nehezek, mint akár a debüt Entropia-n vagy a második One Hour by the Concrete Lake-n. A hangzás kicsit változott, érezni lehet a BE hatását, de nem annyira zavaró.
Ettől az együttestől mindig távol állt a nagyképűség, de a BE mindent megváltoztatott. Ott a koncepcióban éreztem ezt, itt pedig van pár dal, ami szövegében, mondanivalójában kicsit öncélúra sikeredett. Ott van például az America című szám. Tudom mire gondol Daniel, az egész világot elrontotta Amerika hatása, a népbutítás ma már mindennapos. De inkább hallgatnám az ilyen szövegeket egy Gildenlöw szólóanyagon, nem pedig egy Pain of Salvation stúdiólemezen. A hozzáállás is kicsit más lett, és nem érzem azt, hogy a modernizálódás jót tett volna az együttesnek. Pont ők voltak azok, akik el tudtak csábítani a régi időkbe, a múltba, itt pedig már számomra csak a zene van, a mögöttes tartalom pedig nem áll közel hozzám. Ez a lemez végig a világ negatív dolgairól szól, csak az a baj, hogy nincs benne remény, és ezzel barátságtalanná válik. Persze a dalokat önmagában lehet szeretni, és gyorsan ki fog derülni, hogy azért a BE-hez képest végre egy élvezhető albummal állunk szemben. Vannak olyan dalok, amik elkaptak, és vannak, amik nem, de legalább van kedvem néha-néha az anyagot elővenni, hallgatgatni, és még ha nem is ad pozitív érzést, el tud gondolkodtatni.
A kezdő címadó önmagában is jól prezentálja az albumot. Kicsit érdekes a verze, Daniel szinte rappel, de meg lehet szokni, a refrénnel pedig egy elég jó dallá alakul, ami reményteli kezdetet biztosít a továbbiakra nézve. A Spitfall is lehetne ezen a szinten, és bizonyos értelemben van is, de Daniel újabb rap-hez közelítő éneke már elidegenít, és itt zavar is kicsit. Van egy drámai hatása a dalnak egyébként, de épp elég egy ilyen. A Cribcaged az első igazi Pain of Salvation-téma, és bár jobban örültem volna egy másfajta szövegnek, még így is ez az album egyik legjobb dala. A zene teljesen rendben van, és a szöveggel is egyet értek bizonyos szempontból, csak az zavar, hogy a csapat saját szemem előtt válik szólóprojektté. Daniel volt a főnök mindig, ez tény, de itt már túlságosan ő irányít mindent, és ezekkel a politikai szövegekkel sajnálom, de nem tudok megbarátkozni. A világ nem a jó irányban halad, és frontemberünknek nagyon jó meglátásai vannak, csak én nem ezekért hallgattam Pain of Salvation albumot. Elég lenne egy-két dal ilyen témában, de hogy egy teljes lemezt ennek szenteljünk… Nem tudom, akármennyire is benne van az igazság, mindig arra emlékeztet, hogy egyik kedvenc progresszív rock / metal együttesem megváltozott.
Az America és a Disco Queen is jó példák erre. Nem rossz dalokról van szó, sőt, a Disco Queen igazi csemege, csak olyan megközelítésben, amihez egyértelműen hangulat kell. Vicces a diszkó parodizálását hallgatni, amiben ugyanakkor komoly mondanivalók is megbújnak, csak ezzel a különleges felépítéssel kell megbarátkozni. Persze újulni is muszáj, friss dolgokat felfedezni, de ez akkor is erősen megossza a közönséget. Daniel Gildenlöw is tudta, hogy ez az anyag vegyes fogadtatásra lel majd, egyszerűen csak ki akarta mindezt írni magából. Meg is értem őt, csak pont a BE után volt ez szerintem hibás döntés, mert először egy barátságosabb anyagnak én jobban örültem volna. Azért furcsa, hogy egy bizonyos hozzáállás mennyit jelenthet, hiszen maguk a dalok között vannak erős darabok, és igazán gyengét nem is tudnék a záró Enter Rain-en kívül megemlíteni. A Kingdom of Loss például csúcsalkotás, olyan dal, mely a legjobb irányba vinné el a bandát. Kicsit kilóg a többi közül, nekem azonnal eszembe jutott a The Perfect Element, Part I című 2000-es korongjuk. Lírai megközelítésű, nagyon erős tétel, mely egyben felemelő is. Az album további részében visszafordulunk az album első felében megszokott hangulathoz, amit ekkor már nem volt annyira nehéz feldolgozni. A Mrs. Modern Mother Mary jelentéktelenebb szám, kevés jó pillnattal, az Idiocracy pedig a lemez legfurcsább szerzeménye, amit nem könnyű megszokni. Konkrétan idióta, de elfogadható és szerethető. A Flame to the Moth újabb erősebb pillanat, és még ha el is marad az album két legerősebb dalától, egy kétségtelenül jó számról beszélhetünk.
A már említett Enter Rain zárja a korongot, ez sajnos egy unalmas és gyenge dal, ráadásul 10 percben. Sokat nem tudok róla írni, a már eleve semmi extrát nem nyújtó verze után egy monoton refrén következik, majd a dal továbbra sem képes jó pillanatokkal megajándékozni.
Vegyes hangulatú lemez ez tehát: megbújnak rajta az erősebb és a gyengébb részek, valamint elég sok középszerű szerzeményt is kapunk. Szokni kell ezt a korongot, és nem is biztos hogy sikerül, de pár jobb pillanatot szerintem bárki találhat magának. Nekem több is sikerült, és bár igaz, az első négyestől elmarad, valamint nem is nagyon utaztat, de a 2004-es albumnál jóval erősebb munkával állunk szemben. Nem adja meg könnyen magát, erősen társadalomkritikus, de aki elfogadja, hogy Daniel Gildenlöw ilyen területekre vezette csapatát, az kétségkívül meg tudja szeretni a Scarsick-et. A legutóbbi bukás után azért fel tudott állni a csapat, és annyit adott, hogy ne kezdjem el őket temetni. Simán vállalható anyag, melyen azért megtalálható az az ösvény, amin tovább kellene haladni.
Értékelés: 6/10
