Rendező: Baz Luhrmann

Lélegzet-elállító biopic. Sőt, ha azt nézem, hogy melyik az egyszerre legtöbbet adó, leginkább szórakoztató, leg-“mozisabb” életrajzi film, akkor az Elvis-nél nem láttam még jobbat.
Egyedül Tom Hanks fura benne kissé, őt talán lehetett volna mással helyettesíteni, de nem mondanám gyengének az alakítását.

Ezen kívül minden pazar, és lenyűgöző. Austin Butler tökéletesen hozza Elvis Presley-t, a film üteme pedig pillanatra sem enged ki. Olyan alakítást nyújt, amiben teljesen elveszik a valódi személy, és átadja magát teljességében a karakternek.
Egészen olyan hatása van, mint akkor Presley hatásának, feltűnésének. Forradalmi, átütő, ikonikus, és túlmutat a zenén. Valami olyasmit láthatunk itt, amely jelenség tényleg hatással volt a világra. Egy olyan sztár-történet, amiből mára már nagyon kevés van.
Ma túl gyorsan kapnak fel, vagy felejtenek el neveket. Itt érezhetjük, hogy milyen hosszadalmas út a naggyá válás, és milyen magaslatokba, mélypontokba juthat egy olyan ember, akit ennyien imádnak.

A pszichológiába, és mély lélektanba nem túlzottan megy bele, de a művészfilmes irány nem is igazán illene a rock’n’roll legnagyobb alakjának ilyenfajta elmeséléséhez – pont annyit mutat, amennyit szükséges egy ilyen nagy filmnél: a hanyatlása idején láthatjuk a mindent magából kiadó, de mégis egyedül maradt énekest. Ekkor pedig igenis megmutatja lelkének egy darabját – a szenvedő, útkereső legendát, és sötétebb éveit is.

A többi pedig Baz Luhrmann-i nagyság, ami annyira jól működött a Moulin Rouge!-nál, vagy a The Great Gatsby-nél is. Sokak nem tudják befogadni ezt a stílust, de Luhrmann hihetetlen módon ért a valóban igazi ikonok bemutatásához, a luxus élethez, és annak a Mennyen át a Pokolba való zuhanásának fejezeteihez.

A nagy Gatsby-ben a gazdagságban élő, de magányos ember drámája átüt a képernyőn – még akkor is, ha addig szinte minden a fényűzésről szólt. Miközben pedig mutatja eme sziporkázó színeket, a glamour érzetével – mélyen a karakter mélységeibe, univerzumába visz.
Az ott a kezeivel a zöld fényt fürkésző Gatsby jelenetei mindörökre velem maradnak.

Pont ezért nagyszerű rendező számomra. Érzi a magasságokat, de a zuhanást is, a két oldalt; végigviszi rajta a legendát, és közben olyan élményben részesül a néző, mint csak a Mozi fénykorában.

Habár odavagyok a művészfilmekért, de nem mindig tartom jó ötletnek, ha szerzői nézetből mutatjuk be egy ikon életét – az ilyen történetek pont hasonló alkotást kívánnak meg. Az egésznek a motorja maga Elvis személyisége, a zenéje, a küzdelme a menedzserével és saját magával – valamint a lázadása, ami azzá tette, aki.
Ugyan eléggé rátelepedett a zenei üzleti háttér, a mogulok, a producerek, és az üzletemberek, és többször sodródott is az árral… De egyetlen egyszer sem volt kétségbe vonható a zsenije. És amikor leáldozóban volt, mert autentikus zenészek jöttek – ő akkor is többször fel tudott állni, és megmutatni, hogy ő nem csak az 50-es évek sztárja volt.

Itt pedig következzen egy kis személyes: legnagyszerűbb albuma számomra az 1969-es ‘From Elvis in Memphis’, itt vált véleményem szerint önálló művésszé, aki már önmagában, mindenféle gépezet és háttér nélkül is halhatatlan. Ez az album már a nevét naggyá tevő 50-es évek után készült sok-sok évvel; de az, amit ott elért, számomra is örök-érvényűvé teszi. Valamint ezen a lemezen hallható a kedvenc Elvis dalom is, az ‘Any Day Now’.

Olyan volt a hajnal, mintha álmodtam volna, pedig fent voltam. Ezt a filmet látni azonban olyasmi, mint álmodni Elvis életéről – teljesen kizáródott a külvilág, felültem egy hullámvasútra, és nem volt megállás.

Óvatosan bánok a mainstream-mel, a népszerű filmekkel, mert rejthetnek buktatókat, de ez a film a legjobb értelemben mainstream.
Ha a sznob beszélne belőlem, most elmondanám, hogy miért nem készül ilyen film a személyes kedvenc zenekaraimról is (jó-párról készült azért), de ez Elvis filmje. Elvis hatásának a filmje. Nem naturalista, nem különc-filmes, hanem egyértelmű nagy film, amit mindenkinek látnia kellene.
Elvis Presley neve valószínűleg soha nem lesz elfelejtve, hisz a XX. század egyik legnagyobb zenei alakja, aki egészen túlmutatott a zenén – de a hasonló alkotások segítenek, hogy valóban halhatatlan maradhasson.

Lehet, hogy egy más érához köthető még a neve – nem tudott úgy szerzőivé válni, mint később a The Beatles, Bob Dylan, vagy a The Doors… de ez egy más időszak volt még. Elvis abból a világból jött, az 50-es évek idején, ahol a producerek, üzletemberek uraltak mindent a zenében. Azonban hozzá kell tenni, hogy ezek sokszor hozzáértő emberek voltak – és amellett, hogy pénz-orientáltan működtek, a minőség is elsőrangú cél volt. Elvis tehát nem nagyon írt dalokat, hanem előadta azokat. Mégis, olyan formán, ami popkulturális jelentőségű. Az az őrület, ami övezte, talán csak a Beatle-mániához hasonlítható. Elvis Amerikában pedig mindehhez külsőségeket is kölcsönzött. Előadóművész. De abból a legnagyobb… és talán nem is lesz nála nagyobb.

Köszönöm Baz Luhrmann rendezőnek, hogy ezen film után újra Elvis-lemezeket szeretnék hallgatni, és felfedezni mindazt tőle, ami még kimaradt.

Zseniális… és mélyen megérintett.
Teljes szívből ajánlható mestermű.

Értékelés: 9/10