Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor megtörik a Pain of Salvation albumról albumra való fejlődése, és a banda a saját maga állított csapdába esik. Furcsa ezt így leírnom a szinte tökéletes Remedy Lane után, de hát ez az igazság. A csapat Be albuma az, amely a legjobban megosztotta a közönséget, és még ma is vitatják, vajon mestermű, vagy óriási bukás-e az anyag. Az azért érdekes, hogy míg az előző négy album kétségtelenül őszinte volt, itt annyira sokat akart markolni Daniel Gildenlöw, hogy ezzel a művészkedéssel nem nagyon tudok mit kezdeni. Épkézláb darab alig fedezhető fel a BE-n, sok a hosszabb átvezetőkhöz hasonlító tétel (és még ha azok is, játékidejük miatt önállóként kezelem őket), de a Pain of Salvation normál szerzeményeinek mondható komplex tételek nem nyújtanak különösebben semmit, egy-két kivételtől eltekintve. Komolyan, az egész albumról szinte csak az Imago (Homines Partus) dalt tudom felidézni. Karakteres riffre épül, és megvan benne minden, amitől jónak nevezek egy PoS számot.
Soha nem általánosítanék, de az album unalmas, és ezt a jó pillanatok sem tudják ellensúlyozni. Van úgy, hogy néha elmereng az anyag, és tartalmaz pár említésre méltó pillanatot, de annyira gyorsan tér vissza a zene az unalomhoz, hogy képes lennék kikapcsolni. Nem teszem, mert fel akarom fedezni, ha fel lehet, és próbálok úgy tekinteni rá, mint a One Hour-ra, hogy egy bonyolult mű. De nem, gyorsan rádöbbenek, hogy a BE-vel hiába próbálkozom. Nagyon kevés őszinte érzelmet fedezek fel benne, és úgy ahogy van, reménytelenné válik számomra. Ezt hívom én unalmas, művészkedő progresszív zenének, annál pedig zeneileg megterhelőbb szinte nincs is.
Egész jól kezd egyébként, a Be címhez illő intro vezeti fel e konceptalbumot, de a Deus Nova már megmutatja, hogy milyen anyagra számíthatunk. Úgy tesz Daniel, mintha mindent értene a világban, mintha minden felett állna. Szomorú ezt leírni, mert annyira tökéletesen közvetítette a korábbi albumokon az emberi érzelmeket. Az album nekem azonban minden, csak nem őszinte. Igazat adok minden olyan vélekedőnek, aki szerint a Pain of Salvation ötödik korongja minden idők legművészkedőbb lemezeinek egyike. Pedig reménytelien közelítettem hozzá, hisz alapjában nagyon szeretem a konceptalbumokat. Azonban az ilyen túlbonyolított munkával nehéz megbarátkozni, főleg ha az ember még csak a zenét sem tudja élvezni. Egy ideig tudtam tartani magam, és még ha éreztem is, hogy jóval gyengébb produkcióról van most szó, nem kezdtem el azonnal temetni. A Dea Pecuniae: Mr. Money / Permanere / I Raise My Glass című dal azonban teljes káoszt teremtett a rendszerben. 10 perc folyamatos művészkedés, mely csak fejfájást okoz. Még szerencse, hogy az alapjában okés Vocari Dei ad egy kis energiát, különben nagyon nehéz lenne tovább hallgatni. Bár, azért ne nagyon reménykedjetek, ezután sem ugrik nagyot a minőség, és egészen a tizenharmadikként érkező Iter Impius tételig alvásra vagyunk ítélve. Ha az összes szerzemény olyanra sikerült volna, mint a már említett dal és a Martius / Nauticus II, akkor egy tisztességes korongról beszélhetnénk.
A baj azonban az, hogy hiába jó az album eleje, és vége, ha kb. egy órán keresztül álmosan hallgatjuk végig a szinte művészkedő semmit. Ráadásul a Martius / Nauticus-ban az Imago témája tér vissza, ami ad ugyan egy keretet, de önmagában értékelni megkérdőjelezhető cselekedet lenne.
Ha egytől-egyig végigmennék a tételeken, abból csak egy felesleges folyamat alakulna ki, én pedig egy olyan együttest aláznék, amely első négy albumával egy csodaszép világba tudott csábítani. A BE nem sikerült, ez számomra tény, és nem hiszem, hogy egy újabb és újabb hallgatás bármi mást változtatna ezen. Ha ennyi idő alatt nem sikerült megszeretnem, továbbra sem fogom, hisz nem arról van szó, hogy ki kell bogoznom a számokat. Nem, sajnos arról van szó, hogy számomra üresek a dalok, a Pain of Salvation igazi minőségét pedig csak 2-3 tétel éri el.
Itt szakadt meg minden, ettől fogva a PoS már nem az volt, ami korábban. Daniel Gildenlöw mondhatni szólóprojektjévé vált, és amíg a Remedy Lane is az ő sztoriját dolgozta fel, ott még együtt tudott dolgozni a banda, nem is akárhogyan. Ma már mindent a főnök irányít, de számomra itt elvesztette a fonalat. Lehet, hogy neki rengeteget ér ez a korong, én azonban nem tudok vele mit kezdeni. Akkora zuhanás az előző albumokhoz mérten (valamint összehatása is ezt sugallja), hogy négyes osztályzatnál nem tudok rá jobbat adni.
Értékelés: 4/10
