Rendező: Francis Ford Coppola
Műfaj: dráma / sci-fi

Bekerül a legidegesítőbb, legfrusztrálóbb, leglehetetlenebb filmek közé, amit valaha láttam - és nem túlzok.
Egyetlen őszinte pillanata nincs. Művészinek gondolja magát, de a nagy betűs blöff, hazug, álságos film, mely mélységet próbál csempészni a semminek. Két következetes párbeszéde nincs, a képek pedig egyfajta kaotikus világképet akarnak bemutatni hedonizmuson, kiégettségen keresztül. Több részletében úgy érzem, hogy Fellini-t (La dolce vita, 8 1/2) másolja szerencsétlen módon, míg más tulajdonságaiban a Blade Runner akar lenni, de egy összefüggéstelen, szó szerint nézhetetlen filmet kapunk. És külön súlyos, hogy egy mainstream filmet fogyasztó számára hihető érvként szolgálhat, hogy a művészfilmek semmire valók. Ha a Megalopolis-t nézem, akkor igaza lesz, és épp ez a legnagyobb baj - ha ilyenek lennének az art mozik, akkor azt ajánlanám, hogy elsőként ülj be a következő pop-corn, Marvel eresztésre. Ez a film plágium, szenny, sértés, abúzus, bántalom és fájdalom. Ez meggyalázása mindennek, amire a benső individuum hivatott, valamint az önkifejezés egy kigúnyolása is. Ha ez volt a cél, akkor minden elismerésem Coppola-nak... de gondolom egy olyan filmrendezőnek, akinek 3 örök mesterművet köszönhetünk, nem ez lett volna az eredeti elgondolása. Jobban tette volna pedig, ha szatíra filmet készít az "eltartott-kisujj" jelenségről, mert az is megfoghatóbb lenne, mint ez a hihetetlen nagy nulla, ez a semmi.
Nincs olyan jelenete, amely ne lenne művi, ne lenne kimódolt - tele CGI-jal hányásig, valamint ripacskodó színészekig (ezek közül Shia LaBeouf viszi a pálmát, aki magánéletében elvileg egy alkoholizmusból kigyógyult egyén, aki botrányai után büszkén hangoztatja ezt - haver, inkább igyál!)
De Adam Driver sem jobb. Vele egyébként is gondom van az utóbbi időben. Reményteljesen indult (és itt most nem a Star Wars filmekre gondolok) - és egészen kiváló választásai voltak, amelyben tehetségét is kamatoztathatta (pl. Marriage Story). A Leos Carax féle Annette óta (amely rendezőt egyébként nagyra tartok) azonban valami nagyon félrement, és azt gondolja, ezekkel a "művészi" választásokkal valami nagyon komoly ízlésű, egyedi színész képe sejlik fel - de lassan kiderül, hogy nincs benne több, és talán jobban állnának neki a mainstream darabok. Nem adja át a zsörtölődő, önpusztító művész képét, pedig minden másodpercben ezt próbálja eladni nekünk, ömlő izzadtságcseppekkel.
Az pedig, hogy Coppola nem fedezhető fel a "mű" mögött, nem véletlen. Rég elvesztette már azt a magas státuszát, ami a 70-es években volt; egyszerűen összehasonlíthatatlanok az akkori címei az azóta jegyzett bármelyik, felejthető filmjével. A 80-as években több fejvakarásra késztető mozival állt elő, és egyre inkább kikerült a nagy hatással bíró alkotók közül, nem hiába nem kapott pénzt erre sem. Ez pedig nem befolyásolja azt, aki volt - külön tudom választani. De erre akkor sincs mentség. Komolyan szúró, kegyetlen élmény, és nem a pozitívumai miatt válik felejthetetlenné.
Vannak a filmtörténelemnek hasonló félrement próbálkozásai (Caligula), ez pedig majdan a 2020-as évek legnagyobb átveréseként marad fent. Hogy Coppola több évtizede próbálta elkészíteni ezt a filmet, pedig egészen egyszerűen szomorú. Egészen válságos, hogy ez lett a végeredmény. Látszik rajta a költségvetés hiánya - a vizuálnak nincs lelke, csak egy panoráma, egy berendezett, homályos játszótér, egy negatív kavalkád - egy hamis, minduntalan értelmetlen összegzés.
A végére pedig csak egyetlen írásjel marad. Egy hatalmas felkiáltójel, hogy Coppola egyszersmind fejezze be a filmezést!

Értékelés: 2/10

Rendező: Don Coscarelli
Műfaj: supernatural / gothic horror

Horrorrajongó körökben, vagy műfaji fanzine-kben többször elém került már a Phantasm, mely egyfajta kult-követésnek örvend, de mégsem lett kifejezetten ismert cím.
A film három folytatást kapott, melyeket egytől egyig Don Coscarelli rendezett. Szembetűnő, hogy az 1979-es első rész ugyan hordoz természetfeletti (avagy cosmic) tulajdonságokkal dolgozó elemeket, de stílusjegyeiben sokkal inkább meghatározza a Dario Argento-féle giallo. A témaválasztás, és a zseniális zenei betétek is illeszkednek ehhez - egy áradó, áthatoló atmoszférát alkotva, melyek kiegészítik a mágikus, sötét részleteket.
Maga a film üteme egy kissé kapkodó az első negyedórában, majd valamiképp rendezettebbé válik; ámbár a cselekmény nem is bontja ki igazán a karaktereket, nem mutatja be hátterüket, vagy csak minimális formában. Miután a kezdetekkor fény derül a gonosz titkára, onnantól az üldözés jelenti a fő tartalmi vonalat.
Egyébként nem elvárás hasonló címeknél sem, hogy mindenre választ kapjunk; de mégis hibának tartom, hogy olykor összefüggéstelen a film, és kissé üres - nem tudunk közel kerülni a karakterekhez, ezt pedig nagyban befolyásolja a gyenge színészi játék. A főszereplő srácot alakító Michael A. Baldwin még megüt egy azonosulható szintet, valamint az Angus Scrimm által megformált villain, a Tall Man idegtépő feltűnései borzongató hangulatot okoznak, de a többiek egészen szürkék és egydimenziósak szerepeikben, és máshol kell keresnünk a film erősségeit.
Amiben a Phantasm különlegességei megmutatkoznak, sokkal inkább a különböző műfajelegyekben lelhetőek fel. Van benne valami, ami egészen lidérces, és baljósan éteri - mellyel folyamatosan kiemelkedik az egyébként B-vonalas minőség-rátából, de mely utóbbit sajnos az előbbi pozitívumok tükrében sem tagadhatja le.
Nincs rendben sem a rendezés, sem a színészvezetés - és bár kategóriájában nem feltétlen elsőszámú elvárás ez, de többször megmutatja, hogy igenis tudna több lenni, ha megfelelő hátteret kapott volna.
A fentebb említett, különleges zene tudja némi mágiával és titokzatossággal megtölteni a képsorokat: felcsendülésekor hasonló érzés ragadja magával a nézőt, mint a megkerülhetetlen Halloween, The Thing, és Suspiria esetében. Taktusai hasonlóak, de mégis egyedien cseng, összefonódva a történet maradandóbb részeivel. Egészen bizonyos, hogy magának a zenének is köszönhető a Phantasm kult-státusza, valamint nyomós indok, amiért többször visszatalálnak hozzá a követői.
Don Coscarelli neve mellett sem mehetünk el szó nélkül, aki le sem tadadhatná, hogy felismerhető olasz jegyeket csempészett filmjébe. Ha nem is vált fontos rendezővé, a giallo-val való játékot ő hozta át, még ha a stílus azonnal ható, azonnal észrevehető jegyei (színek, audio-vizuális hatás, hangsúlyos szexjelenetek, démoni közeg) nem is az ő érdemei. A különbség itt, hogy végig megmutatja a gyilkost, vagy a borzongató erő forrását, míg az előbb említett, olasz slasher-műfajban a gyilkos személye végig takarásban marad - és ott kizárólag kezét, (bőr)ruháját, és tetteit látjuk.
Coscarelli filmjében is akadnak kiváló beállítások, azonban egész képet nézve tagadhatatlan, hogy nem sikerült véghezvinni mindezt a teljes játékidőn, és többször siralmasan amatőr-hatást kelt. Kissé fájó pont ez, hiszen rajongok Argento giallo filmjeiért, és tudvalevő, hogy egészen minőségi modern címek is megjelentek az évek alatt (pl. Amer, 2009), de jelen tárgyunkat látva, '79-ben, még eléggé kapkodva próbálták átültetni ezen jegyeket amerikai köntösbe - így a produktum valahol két szék között a földre hull, még ha helyenként felül is teljesítette az elvárásaimat.
Kérdéses még, hogy sort kerítek-e a folytatásokra. Ha egy impozáns első részt kaptam volna, megpróbálkoztam volna velük, de a tekintélyt parancsoló, ördögi sötétséget sugárzó gonosz miatt még így is adhatok esélyt nekik.
Mindenesetre, végkövetkeztetésként; egy tisztességes, kultikus mivoltát valamennyire megérdemlő művet kaptam, amelynek minőségi tulajdonságait érdemes talán külön-külön kiemelni, mert egyben jócskán maradhat hiányérzetünk - főleg olyan, közel hibátlan darabok árnyékában, melyekből erősen merít.

Értékelés: 4/10


https://youtu.be/2Ej4wzB39OE?si=5Y6K0tLbsMbKooy7

Rendező: Jan Švankmajer

Képzeld el, hogy az ősz közepén, már eleve egy kitartott válságbeli év után, karanténban, egyedül megnézed ezt a filmet. Már a második karanténomat töltöttem, ebben a helyzetben valóban a vírus okozta megbetegedés miatt, de közben annyira örültem, hogy távol maradhattam az emberektől. Először a Demon c. 2015-ös horrorfilm okozott egy kikezdhetetlen, libabőrös hangulatot, majd jött az Alice. Ez a film horrorfilm, a szó nem ma ismert értelmében, hanem velejéig, amely mellé csak a Rosemary gyermekét, esetleg eredeti Twilight Zone epizódokat hasonlíthatnék. Hogy mi közös ezekben a művekben? Röviden az, hogy nem attól félsz, ami közvetlenül a képernyőn játszódik, hanem olyan mögöttes dimenziót tár fel, amely mindenfajta fenyegetés nélkül, kizárólagos ismeretlenségében is iszonyatos. A film előrehaladtával egy ponton már fontosabb kérdések után nem kutathatunk, de mégis próbálunk rájönni az összefüggésekre.

A nyúl, egyben mint vezető és ellenség, minden egyes megjelenése olyan, mintha a legborzalmasabb démonokat hívnánk életre egyetlen egyben – pedig tudjuk, hogy ő is csak ennek a kifordított, összefüggéstelen kálváriavilágnak a szülötte, és nem nevezhető még csak negatív karakternek sem.
A torz figurák márpedig mégiscsak egyfajta szabályrendszer szerint mozognak, de ezek kifürkészése folyamatos feladat, azóta is gondolataimba hatol. Ha az átlagéletre nézek, végül is mi is egyfajta leegyszerűsítéssel vagyunk képesek elviselni a mindennapokat, pedig az átható, a teljesség maga valószínűleg épp olyan iszonyatos, mint Alice világa ebben a filmben… Még egyszer hangsúlyozom, ebben a filmben! Az eredeti műben természetesen benne foglaltatott egy ilyenfajta megközelítésű feldolgozás, de annyi bóvli előadása készült, hogy a néző már nem is tudja elképzelni, hogy létezik egy tökéletes adaptáció, amely már Twin Peaks szintű misztériumot rejt.

A tündérmese bejáratott eszközei szertefoszlanak hamar, vagy épp rájövünk, hogy ez a formaiság sohasem a gyermeknek, mint felnövekedőnek szólt, hanem annak a létezőnek, aki a legközelebb áll ahhoz a feltárhatatlanhoz, amelytől távolodva egyre inkább racionális magyarázatokat keresünk akár már álmainkra is. Ha Švankmajer világába toppansz (és itt nem véletlenül nem említem mellé az eredeti művet – ez a film azon adaptáció, amely felülírja, sőt, beváltja az írásos mű képzeteit, lehetőségeit), megelevenül az az álmod, amely hirtelen váratlanul ér, amelyre semmi nem készít fel.
Gyönyörű minden egyes pillanata, mégis menekülni szeretnék belőle, majd úgy fejtegetni rejtélyeit, hogy már nem vagyunk veszélyben. Minden egyes terem a képzelet végtelenjébe enged betekintést; Oda, ahol egy sötét kamra illusztrációja is felér a Texasi láncfűrészes mészárlás ’74-es környezet-ábrázolásával.
Ámulok, ledöbbenek, beszippant – tudom, hogy olyan szint következik, amely egyre kevésbé egyensúlyoz a szépség és borzalom rozoga mérlegén – folyamatosan egyre mélyebbre vágyunk, és időről időre egyre több kegyetlenség tizedel, a gyönyör már csak a világ atmoszférájából áramlik. Egyre távolabb kerülünk a mesétől, már valóban éles kés élén táncolunk, kérdéses, hogy valaha felébredünk.
Mindez az ábrázolás azokat a kérdéseket veti fel bennem, hogy vajon nem-e a realitás, a hétköznapi valóság csak az igazságtól taszít el bennünket, a legrémisztőbb rémálmaink pedig pontosan a fájó, de élénk igazság magvait hordozzák: külön-külön értelmezhetetlenek, egybeolvadva maga a világegyetem, melybe az élő, létező leszületett. Eme kérdés bolygatja, hogy a szeretkezés, az élet továbbadása vajon mennyiben boldog esemény – talán a létező az üres semmiben kóvályog, az űr semmije fülsüketítő búgást bocsájt ki, pedig nem zajt hallat, csupán csillagok halálának visszazengését – így szüleinek sóhajai bűnbe cseperedettet nemzenek.

Eme vízió az egyedüllétért íródott. Az időhöz, amikor magányra találtam, nem csupán az elszigeteltség miatt, hanem magánéletemben is. Egy mindenki által ismert álomvilág olyan iszonyattal állított szembe, amely csak ezen feldolgozásban fellelhető. És így válik mégis, megkerülhetetlen, egyedülálló mesterművé: miként a Mesekönyvben, lapjairól a transzcendenst szólítja, ám a szépség csak csalétek, a külcsín ugyan ellenállhatatlan, de mélységében ugyanezért sikolyokkal felelsz – majd, szembeállítva az akadályokkal: visszavágyódsz.
Lassan már nem tudhatod, hogy ugyanazokat az ajtók mögötti labirintusokat fedezed-e fel, vagy egy teljesen új útvesztővel találkozol szembe? Valószínűleg az utóbbi következik, hiszen ha az absztrakt tér hasonló feladványokat tárna elénk, már közel kerülnénk a racionalitáshoz, amely újra hamissá érhet… Ezért a felfedezés válik elrendeltté, nyomatékossá – Alice világának borzalma ezen megközelítésből visszacsalogató – a megértés, miszerint az élet örök Egyetlen kitartott pillanat, sokkoló és ájulásig visszamormoló.
Újra és újra visszatalálva már halványodnak a démoni képek és előtérbe kerül a lélek sóvárgó felfedezése.

Mint első találkozás, a fogódzkodót még megalapozottan keresed majd. Elfoszlanak a valóság, vagy a valóságnak vélt tér határai; fogvatartod a kilincset, mert reméled, hogy ha egy kísérteties ajtó mögött ezer lépcsők tárulnak is fel, visszakozva rázárhatod a kulcsot. Ám, ha már egyszer megjelent, onnantól a visszaúton is többszáz pilléren át bújsz alá a mélybe, és már magad sem vagy az a létező, akit a misztérium ajtajainak megnyitása előtt ismertél.

Hívnak és szólítanak eme hangok – egyetlen lépés befelé, majd összeomlik, mint múltként ismertél; feltárulkozik, mit meg sem idézhettél.

Az izoláció óráiban, valahol a benső megnyugvásban megállíthattam volna az időt… És egy pillanatra elhittem, hogy Jan Švankmajer beszédnyelvén erre én is képes lehetek.

Értékelés: 10/10


https://youtu.be/VBoCgQ3scww?si=pJqLH_0iGIarqksu

A Village of the Damned egy elfeledett sci-fi horror, mely mégsem annyira ismeretlen, ha arra gondolunk, hogy folytatást is kapott (Children of the Damned), valamint John Carpenter is készített belőle remake-t; igaz, jó indulattal is középszerű minőségben.
Eme eredeti, 1960-as angol film ugyan mindenképpen figyelmet érdemel, hiszen téma-választása, kivitelezése, hatása fontos - ám véleményem szerint mégis megkésett kicsit. A sci-fi horror megkerülhetetlen alapjai ugyanis az 50-es években, a Hidegháború éveiben kerültek lefektetésre; amikor olyan klasszikus alkotások tükrözték vissza az akkori átlagpolgár szorongásérzetét, mint az Invasion of the Body Snatchers, vagy a The Day the Earth Stood Still. Ezek a címek hibátlan köntösben foglalkoztak mindazzal a nyomasztó érzéssel, ami akkoriban áthatotta az amerikai mindennapokat (mellette a felületén boldogságot sugárzó, de mélységében romlott, művi kertvárosi élettel).
Egyfajta tehetetlenség-érzet volt ez, miként bármikor kitörhet egy atomháború - és miközben a technológia folyamatosan fejlődött, a gondolkodó emberben egyre több kétellyel kapcsolatos kérdés fogalmazódott meg.
A közlekedési-katonai kiugró fejlődés mellett, az emberek és családok otthoni munkáját egyre több háztartási gép segítette - ez pedig azért fontos, mert nem kizárólag felsőbb társadalmi szinteken volt észrevehető a változás, hanem a hétköznapi ember életében is. És mindamellett, hogy a fizikai munkát könnyítette, az emberen mégis eluralkodott valami megfoghatatlan, rajta kívül eső, préselő érzés, hogy sorsa nem a saját kezében van, és a lényeges döntéseket más/mások hozzák meg helyette - ennélfogva borzasztó aprónak érzi magát. Itt, a jelenséget a szimbolikusból kreatív ötletbe átültető The Incredible Shrinking Man is megemlíthető. Ebben az alkotásban szinte a saját háza, háztartása tör főhősünk életére, miután egy misztikus köd hatására parányira zsugorodott.
Az 50-es évek mindezekért, és még számtalan másért is (film-noir, egzisztencialista dráma, Hollywood-aranykor), a filmtörténelem egyik legmeghatározóbb évtizede. Emellett ebben az időszakban a stúdiófilmek szerepét lassan a független, szerzői filmek is átvették, ahol egyértelmű legfontosabb elemmé vált a rendező.

Mindezek tekintetében a Village of the Damned kissé megkésett, ezért nem hat ugyanazzal az átütő, megdöbbentő erővel, mint a korábban felsorolt címek. Ráadásul, a maga kevesebb, mint 80 percével nem képes kellőképp berántani a cselekménybe. Siet a film, és átszaladunk a történeten - mi tagadás, azért vannak megkapó, megragadó jelenetek is. Az ismeretlen, nyomasztó idegenség-érzetet itt a gyerekeken keresztül mutatja be a rendező, pár igencsak szuggesztív képsorral. (A kezdeti bénultság; a felnövő gyerekek feltűnése és viselkedése...)
Végig érdekes, kevés az üresjárat, kellőképp hatásos a felvezetés is. Ám a második felében sebtében mesél - holott a hasonló stílusú, de átgondoltabb, ismertebb sci-fi-k pontosan a lassúsággal, kitartással és merengéssel érnek el egy jóval magasabb pontra.

Van egy előérzetem, hogy a folytatás már kevésbé lesz emlékezetes, de az Iron Maiden utalása miatt (a The Number of the Beast lemezükre írták azonos című dalukat), nem fogom kihagyni.
Jelen első rész pedig egy tisztességes, érdekes horror (vagy misztikus film) - valahol egy keményen nyomasztó, de folyamatosan érdekfeszítő évtized (1950-es) végének; és az új, reményteli hangokat sóhajtozó évek (1960-as) legelejének metszéspontjáról.

Értékelés: 6/10


https://youtu.be/-AUBlW5EWnI?si=-2ClC5ZiUV8eWm

A következőkben egy nem sűrűn alkalmazott módszerrel próbálkozunk. Általában jobban kedvelem az esszé-szerű írásokat lemezekről, ahol nem fejtem ki külön-külön dalokra bontva a részleteket, hanem egyben értelmezzük az átélést, a történetet.
A Radiohead három darab, olyan érinthetetlen mesterművet tett le az évtizedek alatt, ahol ez a koncepció működik. Ez az alt. rock klasszikus 1995-ös The Bends, a forradalmi '97-es OK Computer, és a millenniális, évezredfordulón megjelent, és a popkultúrát teljes egészében újraértelmező Kid A.
A későbbi, internetes szolgáltatások, és maga az internet, a közösségi média már ekkoriban felülötték a fejüket - a széteső emberi kapcsolatokra pedig a zenekar már korábban felhívta a figyelmet. Gyönyörű dalaik pont egy technikailag fejlett, de erkölcsileg szétzuhant világ képét festették le elénk - ahol a gondolkodó, érzékeny ember egyre inkább elszigeteltté, útkeresővé válik. Az említett Kid A már egy olyan vízió, ahol nincs más, nincs reménység, csak meghalni egyedül - de mindezt csodálatos hangok közepette tehetjük.
2007-ben megjelent az In Rainbows c. albuma a zenekarnak, amelyet az internetes közösségek ma már kuriózumként hivatkoznak. Az In Rainbows-ban ott rejlik a korábbi Kid A vízió, ami egyetemessé tette a zenekart, de itt inkább a dalokra koncentráltak - előrevetítve ezzel is az egységekből kizuhant, kerek egész művektől távol eső emberi fogyasztást és világot.
Ezért hát, ezt a lemezt a megszokottaktól eltérően tételeiben, vesszük át.

15 Steps - Zörejes, zavarodott, kissé káosz-szerű indítás. Nem voltam sosem rajongója a dalnak, olyan furán indítja a lemezt, ahogy az internetes idők efelé vezettek - kissé széteső érzés. Nem úgy, mint anno az Airbag az OK Computer-en, vagy az Everything... a Kid A-n. Önmagában erős, de nem mutat új felfedezés felé - inkább keresi a helyét. Megáll a saját lábán, de amikor elindul, nem érzem teljesen azt, hogy elkezdődött valami - ugyanakkor szimbóluma ez az új időknek. Koncepció lehetett talán, hogy legyen ez egy szétáradó éter - hiszen ezt lélegezzük be - amit mindegy, hol kezdesz, vagy fejezel be. Mindegy hová születsz, vagy hol köszönsz el. 5/4 

Bodysnatchers - Ez már tartalmaz katarzist, vagy legalábbis annak keresését. Egyébként minden dal nagyszerű, de az album-érzést itt sem érzem annyira - inkább a zilált környezet lesz átütő erejű, amiben biztosít minket a zenekar, hogy lelkünk itt is gyönyörű hangokkal telik majd el.
A direkt konfúzió ellenére is imádom ezt az állomást, egyre csak épül és épül, és mindig van benne ezért egy borzongató izgalom. Örültem volna, ha valami kapcsolódás adatik a tételek között, mert nem tudom az album részeihez kötni, csak egymagában egy zseniális tétel. Felfokozott várakozás, utaztatás, letaglózó megismerés - ezek a gondolatok férkőznek hozzám hatására. 5/4.5

Nude - Az album legékesebb pillanata talán, ehhez térek a legtöbbször vissza. Gyönyörű, de ezzel együtt ez már az a zenekar, amit a Kid A tett halhatatlanná, itt is ennek az utóhatását halljuk. Elhelyezésében kicsit korainak tartom, a lemez közepén jobban el tudnám képzelni. Én is feltettem egyszer egy saját összeállításra, de én valamiért egy nagy kataklizma lezárásának jobban el tudnám képzelni, ami után jön még egy pár dalos levezetés. Ők valamiért ide tették. Album szempontból nem értem, dalként érinthetetlen. Egy olyan szomorú megélésen keresztül vezet el valami nektárba kavaró gyönyörhöz, amihez csak kivételes dalaik képesek, és ez itt megvan. Itt válik a saját bőrünkön érzékelhetővé, hogy a múlt megszokott otthonossága foszlik szerteszét - és tényleg mozaikokban, apró puzzle-darabkákban kell megkeresnünk mindazt, ami emberré tesz bennünket. 5/5

Weird Fishes / Arpeggi - Kicsit furcsának tartom, hogy ennek van a legnagyobb Rym átlaga (4.7 pont az 5-ből) az albumon. Nem mondanám a legjobb dalnak itt. Annak örülök csak, hogy ez végre jól el van helyezve a lemezen. Kísérletezni is kicsit kísérletezik csak, eldöcög, elvan, de még így is nagyon jó, főleg az utolsó harmadban jelentkező basszusfutam miatt, ami utaztatja a dalt. Lappang valami a mélyében, amire még nem tudtam teljesen rájönni, tehát tart hozzá valami titokzatosság, rejtelem - és lehetséges, hogy ezért is van ekkora hatása. Mélységében ugyanis van felfedezni-való, és mindig mutat valamit, amit korábban még nem ismertünk. Dalként azonban még nem tudtam teljesen közel kerülni hozzá, amellett, hogy egy szenzációs minőségű szerzemény a saját nemében. Ugyancsak keres, kutat - és a megtalálás, a megérkezés megnyugtató érzete nélkül. 5/4

All I Need - Ezt már szerintem korábban is hallottuk, a lemez egyben hallgatása előtt. Komoly, sötét, de nem depresszív, nem húz le. Inkább érdekfeszítő. Akármennyire is nagyszerűek ezek a darabok, valahogy nem passzolnak annyira össze. Amikor még nem kísérleteztek ennyit, akkor is tudtak nagyon egyben tartott albumot kiadni, lásd, The Bends - sokaknak ezért is az a kedvenc Radiohead albuma.
Itt nagyon szembetűnik a progresszió, miszerint egy olyan art zenekarrá váltak, akiknél nem tudod, mi történik a következő pillanatban.
Az All I Need középtempója egy pillanatra sem unalmas. Album élményt még most sem érzek, de ezek szinte mind tökéletes dalok. És egyben a korszak összegzése is. Valami megváltozott. Nem lehet megfejteni, pontosan, mi, mert majd húsz évvel később is vannak kérdések - de a világ, amiben élünk - a legfontosabb együtteseknél már évtizedekkel korábban, látnoki vízióval mutatkoztak meg. A dal érezteti ezt. Amire szükségünk van, de mi is az... Sejtelem, ami marad - az alap, amire bármi is épült, széthullott, mint az építőkockák.  5/4.5

Faust Arp - Nem sok mindent tud sajnos hozzátenni a kánonhoz, de nem is érdektelen. Én nagyon szeretem a hasonló érvényű Fittier Happier-t az OK Computer-en, mert ott funkciója van, itt nem mondanám teljesen annak az átvezetést. Ott válik az ember az elgépiesedett világ fogyasztójává, a gondolkodó pedig ott válik teljesen magatehetetlenül magányossá, és menthetetlenül egyedüllétre kárhoztatottá. Ehhez képest, a Faust Arp egy ötlet csak. Nagyon kitűnik, hogy a sok perfekt dal között rejlik egy ilyen szösszenet. 5/3

Reckoner - Isteni gyönyör. Ez az album legnagyszerűbb dala. Igazi telitalálat - na itt érzem azt, hogy egy albumélményt ad újra a Radiohead, ez igazán megmutatja azt az együttest, hogy tényleg van még bennük kiismerhetetlen rész, egy folyamatosan, akár végtelenített módon inspiratív szerzőiség. A Kid A sok zenekart csúcsra vitt és meg is ölt volna - de amíg ilyeneket tudnak írni, addig hiszem, hogy bármikor van még bennük egy tökéletes lemez. De sajnos már nem dolgoznak, mert a Radiohead már egyszerűen nem bukhat. Ezért is jött létre a The Smile project, hogy ott kiélhessék ötleteiket.
Később a Moon Shaped Pool-ból, kicsit még formálgatva, szerintem lehetett volna egy tökéletes, ennél is jobb album.
Szóval igen, véleményem szerint a Reckoner az In Rainbows lelke, lélegeztetője, ami életet lehell ebbe a dalcsokorba. Itt engedünk el oly' sok mindent, amihez korábban ragaszkodtunk. Emberi mivoltunk is átértékelődik, kicsit kilépünk a szférákon túlra, az ismeretlenbe. Még csak nem is titkokról írok, csak szösszenetekről, álmokról, képzetekről, amelyek nincsenek csokorba rendezve, de pont azokat az érzelmeket adják, amelyekkel pillanatokra még életben tudunk maradni. Elveszik az együtt, az egyben érzete, nincs egész, de mi vagyunk. 5/5

House of Cards - A dal, amellyel barátkoznom kellett. Érződik, hogy ez sem egy félvállról vett ötlethalmaz. Nem akármiről van itt szó, de azért klasszikus státuszúnak nem tartanám. Középtempó, de abból a Weird Fishes egy kicsit jobb - ez amolyan elmélkedős, merengős tétel - valami kicsiny víziója is van, tehát inkább képeivel mesél, nem pedig az instrumentális rész az erős. Mindig dilemmában vagyok, igazából ezen a tételen múlik, hogy fél ponttal lejjebb viszem, vagy feljebb az értékelést. Amikor jobban tetszik, akkor a lemez képe is változik vele - és fordítva. Kimondottan elhallgatós darab, világmegváltás nincsen benne - de ezt meg nem is lehet minduntalan elvárni tőlük. Egy fontos részét képezi persze, mondandójuk szempontjából sem mehetünk el mellette.
Az elengedés itt már határozottá válik, elvárás nincs az utazásban, a világ felé sem - hiszen nem tart már meg benne semmi. A Nap, mint éltető gondolsz az égitestre - az egyetlenre, mert nem csak funkcióként jártunk itt egykor, hanem mint személy, mint ember. Nincs ennek már fontossága. 5/4

Jigsaw Falling Into Place - Ennél a dalnál már több rajongó megváltotta az örök kapcsolatát ezzel az albummal. Végre egy kicsit felrázódunk a középtempóból, és egy egészen ikonikus gyors dalt rak össze a banda, pedig ebben az időben ez már nem volt rájuk jellemző. Egy nagyon kicsi válassza el, hogy a Nude és a Reckoner párja legyen - az majd csak az utolsó dal lesz.
Nagyon élvezetes hallgatni, de talán egy kicsit hiányzik már ekkor a katarzis, amit a Kid A adni tudott a Millennium idején. Ez itt nincs meg, utolsó előtti állomásnál ez már érződik. Itt vált bennem hangsúlyossá, hogy ez a lemez tökéletes dalok összessége, és nem független albumként mérföldkő - hanem különállói, dalszerzői szempontból inkább. Itt gondolkodtak másképp a szerzők - mennyire válik fontossá, hogy otthonra leljünk, egy keres szerkezetet kapjunk?
Tanítani lehetne ezt ezzel a felépítéssel, hogy mi a különbség klasszikus album, és kivételes számok összessége között. Itt kicsit az utóbbiról van szó - de ha azt nézem, hogy ezzel a lemezzel is korszakot teremtettek, akkor felülírják azt, hogy mihez kellene ragaszkodni. Miszerint ez volt ugye az album-jelenség 2007-ben, amikor bármennyit fizethettél a lemezért. Ezzel nyílt meg tulajdonképpen az az internetes korszak, amit már a Kid A elidegenítő, de gyönyörűen zavarodott világa is mutatott.
A Jigsaw nagyszerű dal, de nem albumépítő ez sem igazán. Kuriózum azonban, mert inspirál arra, hogy másként gondolkodj, hogy megtaláld a helyedet a kusza, barátságtalan körülmények közepette is. És szépség akad még, oh, igen - de már nem virágcsokrok illatából - hanem a rendszertelenből, a bizarrból, a félelmetesből. 5/4.5

Videotape - Mint mondtam, nekem a Reckoner a kedvencem a sorból, de amikor a Videotape szól, akkor nincs nagyon más a világban, csak ezek a hangok. Annyira illett volna ehhez a tételhez egy egyben tartott, katartikus, összeérő lemez - de ez meg már igazságtalan az In Rainbows felé, hiszen a 2000-es évtized egyik legfontosabb zenei kiadványa ez. Lehet, hogy tényleg ez a világ jött - hogy időtlen hangok közé hull a hallgató, a Hangok óceánjába, vákuumba, és ott már nem segít neked egy szerkezet, egy megtartó erő - hanem neked kell darabkákban meglelni a téged segítő, téged megmentő részleteket. Ez már a Spotify korszak előfutára, ami az In Rainbows-on történik - de mégis, fájlalom egy kicsit az elvesző múltat - mert egy fizikai albumnak van szakrális hatása. Ezeket őrzi egy lemezgyűjtemény.
A Radiohead, ha így nézem, tényleg hozott itt is valami újat, valami jövőbe mutatót. Lehet, mi vágyunk vissza túlzottan a múltba, ahol egy kerek történetet szeretnénk újra és újra átélni, de közben a világ megváltozott körülöttünk, és már semmi nem biztos - semmilyen alapok nem biztosak már. Sem az otthon, sem a mellettünk lévő társ, sem barát, semmi és senki.
Kicsit úgy érzem, ehhez szól a Videotape, és így válik a lemez harmadik csúcspontjává. És érzed, hogy a Kid A-hez hasonlóan egy újra felsíró gyermek hangja lehet ugyanannyira iszonyatos, mint amennyire csodálatos. Nem családhoz, közösségekhez, megszokotthoz tartozás - kiismerés egy eléggé szomorú, válságos évtizedekben, időkben. Amely oly' visszafordíthatlanul hömpölyög előre, amely oly' kilátástalan, elidegenedett és szenvedő. Mégis, az emberi sors valamiért nem tud kiveszni sohasem, akkor sem, ha teljesen rommá válik minden, és már semmi nem tudja visszhangozni a múlt egykor becsben tartott értékeit. És itt értettem meg, hogy ez az album úgy is működik, ha egyszer az életben hallod ezt a 42 percet. Nem album-élményt kapsz tőle, talán még hiányozni is fog az a varázs, ami a triumvirátusokon megvolt. De ez egy másabb időnek szól. Az Isten magányos, kóborló, pillanatra megpihenni már sosem tudó, szeretetet adni már nem tudó lelkekhez, egy kiéheztetett, válságos értékalapú korban. De ezekhez is szól majdan tündöklő, ragyogó zene, amire, pár kevesek mellett még a Radiohead képes. 5/5

https://youtube.com/playlist?list=PLpuAQIiG6Znp_SRcaF-mJ8q1ef-7yeHtO&si=9DyQRJH_4uKTtVxj

Rendező: Adam McKay

Most, amikor várok a Killers of the Flower Moon c. Martin Scorsese filmre, bepótoltam egy másik Leonardo DiCaprio alakítást, amely két éve kimaradt.
Akkor, 2021 Karácsonyán szerettem volna megnézni, megjelenésének idején, de valahogy nem illett az alkalomhoz - és egyébként is, Adam McKay stílusához mindig kell idő, fel kell készülnöm rá.
Értem, hogy McKay szinte folyamatosan az amerikai társadalomról mutat görbe tükröt - és olykor nagyon mély, azelőtt rejtett dolgokba is belemegy (pl. Vice), de nem biztos, hogy tudja, hol a határ, száraz információ és filmélmény között.
A Vice azért nem működött igazán, mert elvesztünk a folyamatos információ-áradatban, és nagyon unalmassá vált a téma, pedig pont, hogy kijárt már egy film Dick Chaney-ről, és az alávaló működéséről.
Ha már McKay, akkor nálam a 2008-as világválságról készült filmje, a The Big Short működött a legjobban - ott tanultam is, mögé láttam az eseményeknek, de közben nem felejtett el film is lenni. Emellett pedig, sziporkáztak benne a nagyobbnál nagyobb nevű színészek.

Érdemes McKay-nél megemlíteni, hogy az abszurd szatíra illik legjobban hozzá. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint első, ikonikus filmje, az Anchorman. A tudósítás és információ-, valamint hírszerzés hátteréről szóló filmje ma is idézett, frenetikus baromság, és amilyen nehezen rázódtam bele, annál többet adott.

A rendező 2021-ben tért vissza a szatírához (igaz, az évek alatt az Anchorman folytatását is elkészítette), és a Leonardo DiCaprio / Jennifer Lawrence páros figyelem-felkeltő volt. Egyértelműen ők a mű legjobb pontjai, főleg az előbbi, aki kiváló a neurotikai problémákkal küzdő asztrológus szerepében.
Mindezt azonban körbeveszi McKay fanyar, lesúlytó véleménye nem csak Amerikáról, hanem az egész társadalomról.

Adott egy banális alaphelyzet, miszerint egy közelgő üstökös el fogja pusztítani a Földet - azonban ez nem egy Armageddon-szerű, komolyan vehetetlen szemét - hanem épp ellenkezőleg: az adott szituáción keresztül mutatja meg az emberi társadalom romlottságát.
A film több helyen kiválóan működik, és humoros is; vannak azonban pillanatok, amikor átesik a ló túloldalára. Habár én sem tudok sok jót elmondani a fogyasztói működésről, de itt már olyan hihetetlen dolgokat mutat, amely azt érezteti, csakis egyedül a rendező gondolkodik a világban. Ezért veszélyes terep ez, mert annyira túl-csavarja, és szövi a dolgokat - belemászik politikába, magánéletbe, közösségi médiába, amiben kifejezetten van igazság - csak ettől így becsömörlöttem, és lehetett volna valamivel szolidabban prezentálni.
Jobban működött volna, ha a rendező visszafogja magát, és csak érezteti azokat a dolgokat, amiket úgy érzett, jobbnak tart tart bemutatni.

Így pedig, nem voltak határok - a legnagyobb blőd hülyeségek a szemünk elé kerülnek, aminek egy szatírában helye is lenne... de nem igazán dönti el a film, hogy egy abszurd komédia akar-e lenni, mint amilyen az Anchorman is volt; vagy pedig a The Big Short, mozisabb, átfogóbb vonalat követi-e.

Mivel a minőség végig magasan van, ezért talán nem bukott bele a megvalósításba, és nem esett két szék közé - de közel volt, hogy belebukjon.
Szerencsére a nevek - a nagy színészek mindent megtesznek, hogy működjön a film - és így működik is.

Miután ráéreztem a film stílusára, tudtam rajta nevetni, szórakozni, és elképedni is.
A játékidő ugyan túlontúl túl van nyújtva, szinte indokolatlanul - de ha feszesebbre vágta volna McKay, akkor ki lehetett volna hoznia a debüt-filmjéhez fogható, mélyen emlékezetes filmet.

A végeredmény a Vice-nál egy sokkal jobban strukturált film, de a nagyobb alkotásainak színvonalát nem éri el.

Értékelés: 5/10

Értelem:

Te el tudod képzelni, hogy van, akit soha nem szerettek? Egyetlen pillanatra sem. Nem volt bűne sem, amiből megválthatták volna? Csak bűnös lett, mert soha nem szerették. "Nem tanult szeretetet".
A kislány ül kint, fúj a hideg, felkavaró szél - az anyja csak nevelő szitokszóra jön ki a házból, hogy rendre teremtse gyermekét. A lány be sem mehet a házba. Ül kint, várakozik. Soha nem kapott szeretetet - csak létezik, mert anyja valamikor férfival volt. Ez brutális. Ilyen egyszerű az egész. És közben itt egy létezés, és az ürességben üldögél. A padláson talál csak menedéket.
Néhányan tényleg csak azért vannak, mert egykor a szüleinek jó volt. Majd utána, ítélkezünk felettük - mi, akik szeretetet tanultunk, szeretettel éltünk. Szerettünk másokat. Ez nem igazságos.

Illetve azokhoz az emberekhez szólok, akik megannyi bűn után feláldoztak, és hirtelen a bűnök semmivé lettek. Megélhettétek a bűn heteit, hónapjait, éveit. És most erőben pompáznak, megérkezetten. De hol vannak azok, akik az ürességbe születtek? Rájuk ki néz, hozzájuk ki tér? Ők mire lelnek?
Nagyon más az, amikor valaki átéli a bűnt, fürdőzik benne, eltölt benne 10-15 évet, majd felsegítik, amikor elesik. És nagyon más, amikor soha nem volt a gyönyör valaki számára nyitva. Bezárt minden körülötte korán.
Én ezért megértő vagyok az ilyen bűnösökkel. Nem jár nekik feláldozás, de kárhozatra sem ítélem őket. Azokat, akiket soha nem szerettek. Nem jutnak Mennybe, de a Pokol tornácára sem küldeném őket.


Ítélkezz hát, és légy sokak követe, szószólója. Ülj föl a trónusra, Parnasszusra - oda, ahol elesetteket ostorozunk még egy csapással. Bántottak, mert utukat keresték, és mert... sohasem szerették őket - bántsuk hát őket, és kiáltásukat se halljuk meg. Taszítsuk őket a sárba, ahonnan jöttek, mert nem érdemelnek más egyebet.
Jöjjön a Szent Szék! Ítéljen! Miért nem epekedtek jobban kedvességért, szülői szép szóért? Miért nem jobban? Áztak, didergősre fagytak késő januárban, de mi, befogadottak, most szent szavakat szólunk felettük. Mert úgy tartjuk jónak, miután mindannyiunkat egykor befogadtak, és szerettek, megannyi hibánkat elkövetve is?

Hol húzódik a határ? Hol jelenik meg az átmenet Isten és ember között... égbolt és pocsolya között, hol húzódik a tér?
Ki egyszer fájt, de most meleg otthonra lelt, az ítélkezhessen?
Én nem így látom. Az ítélkezik, akinek kényelmesebb volt, és egy ponton - egy segédletes ponton felkínálták számára a segítő kezet. Hogy az valóban befogadó otthon volt-e? Annak már nem nézünk utána. Megértjük őt, mert elmond egy történetet. Egy történetet, amiben mindent kipróbált, a Pokol mélyére szállt, majd onnan felemelte őt egy angyal.
Ez azonban nem valódi Pokol-járás. Ez egy kéjelgő tapasztalás, de nem a bugyrok bugyrának megismerése. A Pokol, az az Üresség. Ahol nem vagy, nem látszol, és nem beszélhetsz. Ahol egyedül vagy. Ahol magányodra lelsz, és senki meg nem hallgat.

Igen, mert aki meghallgathatna, újabb történettel jön. Mit élt át, hogyan élte meg a kéjes álmokat, majd hogyan állították talpra onnan. Történet ez, mint sok egyéb.
De ki jön Feléd vajon a sivárságból, a szeretetre adott halálból? Ismersz-e olyat, aki szeretett, és meghalt a monokróm sivatagban, mert mindegy volt, hogy jó-e, vagy rossz, amit tesz? És ha oly' mindegy minden - és oly' sokáig húzódik már - ki mondja meg-e léleknek, hol húzódik a vigasz, és hol a büntetés?
Semmivé válik. A lehetőségek, mi lehetett volna, szertefoszlanak, nem is érdemes beszélni róla. Kitaszított, és a kitaszítottakra senki nem kíváncsi. Felettük azonban az Ítélet hamar elhangzik - mert senki nem áll mögöttük, aki érvényesítené, vagy legalábbis értelemmé kovácsolná szenvedésüket.

Itt van hát, a Sátántangó Estikéje. Felmagaslunk, hatalmasunkban, és lecsapunk rá. Mert minden bizonnyal az a magatartás a helyes, miszerint ítéletet mondunk - mert így visszaigazol környezetünk. Azzal a végkövetkeztetéssel, amire jutunk, senki nem vitatkozik. Sőt. Estike megkínzott egy macskát, a halálba küldte, ki lenne az, aki egyáltalán vitatkozna azzal, hogy elítéljük a lányt?
Igen. Mi mondunk igazságot. A családi fészekből. Majd a tékozló utakból - miután a meleg otthon végignézte, ahogy tönkretesszük magunkat; ahogy az önpusztítás mezejére lépünk - ahogy magunkat feladva kéj és ámulat határán túllépve lebegünk, a mámorban - amíg... vagy felszabadít bennünket egy nagyobb erő, vagy ámbár, mégsem.
Ki felszabadult, majdan Prófétaként jön vissza, hogy kiossza az új szabályokat.
Az ő megélése, az ő tapasztalatai alapján - lassan azonban már tőle független erő működik, a többes-szám által jelzett, megbélyegző népesség.

Felette állunk Estikének, és hatalmasra nőve, akár Zeusz, lesújtunk villámunkkal. Benne jelképes minden fájdalmunk, minden siralmunk, minden esendőségünk. És ő - mert egyetlen egyszer hibát követett el az életében, most légyen olyan, mint az elvetetett gyermek, aki soha nem születhetett meg.
Trónusunk növekedjen felé, és visszhangozzuk igazságosságunk, miként miénk az egyetlen, kőbe vésett igazság, az Ótestamentum szavalásai.
Nincs számára megbocsátás - mégpedig azért, mert hiába rántottak fel minket a földről egyénileg - mi egyetlen egy pillanatra sem hittük el teljes valónkban, hogy valóban megbocsájtottak nekünk.
És ezért fizet meg legfőképpen, saját életének kiontásával is, és érettünk is, Estike, a filmben.


https://youtu.be/AWEWqFG0B3Y?si=wExgEw3SgPJRnSY

Rendező: Hirokazu Koreeda

Ugyanaz a problémám a filmmel, mint a Past Lives, több média által kiemelt alkotásnál. Csak a hátterét tudom értékelni, a belefektetett munkát - a képeket, a felépítést, és a mély elhatározást, miszerint átlagéletekről, átlagemberekről, nyomorúságos sorsokról láthassunk mindenféle giccs és máz nélkül filmeket.
Azonban ez a naturalista ábrázolás ugyanolyan veszélyes terep, mint az ellentétes oldalon túláradó giccs. A filmnyelv ugyanis mégiscsak fontos, és a figyelem-fenntartás is egy kitétel. Főleg Hirokazu Koreeda, aki korábban úgy tudott mindennapi embereket mutatni, hogy átholt valami időtlenbe, valami mennyei tisztaságba, amely felemelte címeit a filmtörténet legnagyobbjai közé.
Kimondhatom, hogy az After Life a legnagyobb hatású távol-keleti film rám nézve - minden egyes momentumát imádom. De amellett, hogy az elmúlásról szólt, nem ragadt benne a saját gondolatfoszlányaiba, hanem át tudott hatolni olyan térbe, amelybe csak nagyon kevés rendező képes.
Megtekintve most a Shoplifters c. Cannes-ban Arany Pálmát nyert alkotását - sajnos, nem érzem azt, amit korábban leírtam. Ugyan itt a téma sokkal "földhöz-ragadtabb", mint az említett időtlen alkotásánál, de a Like Father, Like Son művével már összehasonlítható.
Ott, valami elementáris erővel tudott megszólítani a film. Az elcserélt gyerekek, és a családok későbbi találkozása ugyancsak mindennapi embereket mutat be - de elhelyezi őket egy filmre átülthethető helyzetben, amely nem is főleg az alap felütésen mereng, hanem sokkal emberibb, lényegibb érzéseken keresztül. Az a film naturalista, de érezhető. A Shoplifters sajnos nem igazán - képeket látok, embereket, nyomorult sorsokat. De nem tudom átérezni, és ezért tartom hasonlónak a filmet a Past Lives-hoz. Az a film is őszintén beszélt, megszólított - az elrendelt, gyerekkorban kötődött kapcsolaton, majd a távolságon keresztül mesélt; mégsem tudott magába szippantani.
Itt is látok fontos élet-helyzeteket, részleteket, de nem tudok bevonódni. Itt pedig azért nehéz írni, mert magam is fejtegetem, hogy mi hiányzik ebből a filmből, és a Past Lives-ból, ami az After Life-ban, vagy a Like Father-ben megvolt.
Talán az, hogy a távol-keleti rendezők igencsak elismertek lettek az utóbbi időben; és az új filmjeiknél már elegendőnek tartják, ha egyszerűen élet-helyzeteket mutatnak be, de mintha nem nagyon foglalkoznának azzal, hogy ezt átültessék abba a bizonyos emlékezetes, kivételes, és makulátlanul tiszta térbe, ahová visszatérhetünk.
A problémám, hogy ezeken a filmeken csak elidőzünk - és ugyan tudjuk, hogy sokkal mélyebb alkotások, mint a legtöbb nyugati darab - de nincs meg bennük a varázslat, ami igazán indokolná, hogy ez a helyes film-irányelv.
Ha ugyanis rejtesz ezekbe a filmekbe valamit, valami gyönyörű mélységet, akkor úgy tudsz beszélni, mint Ozu a Late Spring-gen, vagy a Tokyo Story-n keresztül. De ha csak kamerán keresztül megmutatod a családi képeket, az még önmagában nem elég. Ha ez a filmnyelv az irány, akkor költeni kell - költészetként kell gondolni a filmre. De így csak naturalista ábrázolás ez egyszerűen, és nem több.

Természetesen szépek ezek a filmek így is, ez letagadhatatlan. Közvetítenek egyfajta érzelmet, és az első perctől fogva egyértelműsítik, hogy mindenfajta cukormázat, és felesleges pluszt mellőzni fognak. Azonban lelkesedve fogadnám, ha ezen típusú filmek visszatérnének a vizionárius ábrázoláshoz - a realizmus mellett ugyanis elegendő lenne egy aprócska kis misztikum is; mert ha nincs, az egész unalmassá válik.

Értékelés: 7/10

Rendező: Lana Wachowski

Mit tettek az eredeti elképzeléssel... kérdeznénk... Mi vált belőle? Az eredeti Matrix egy alapvetés volt, filozófiai és mitológiai háttérrel, átszőve a sci-fi-t valami egészen új megközelítéssel, szinte vallási áhítattal, átültetve a mai keretek közé.
1999-ben forradalmi erővel hatott az első rész, és konstrukció szempontjából minden telitalálat volt benne. Egyszerre működött a nézők, és mozi-szinten, valamint mélye-hatóan és filozofikusan is. Mindezt a folytatások akkoriban elrontották, de ma az a véleményem, hogy a második és harmadik rész bukásával csak még inkább ragyog az első fejezet. Miért? Mert érzékekkel tapintható, hogy a folytatások akciófilmet kreáltak az egészből - mindenből nagyobbat, többet - és közben elveszett a rejtve féltett szellemiség.
Neo, azzal, hogy tökéletes entitássá, messiássá vált - egy grandiózus lezárás szerepéhez illett. Mire a folytatásokhoz érkeztünk, már próbált felnőni több részlet is Neo-hoz.
Ő a kiválasztott, a legyőzhetetlen? Legyen több, számtalan Smith ügynök, és juttassuk vissza Neo karakterét oda, mintha nem is lenne a kiválasztott státuszban.
Ezekre a részletekre már nem is kellene figyelnie, ő azonban a minél több, akkor minél jobb csapdájába esik, és annyit időzik ezekkel az ellenfelekkel hiába, amin már elméletileg rég túlnőtt az első rész fináléjában.

Ezért jól közelít a negyedik rész, ami véleményem szerint, igazságtalanul lett elítélve. Megszoktuk a régi karaktereket, színészeket, ezért az audience nem tudta befogadni a változtatásokat, ami számomra szomorú. Annyira el vagyunk telítve folytatásokkal, hogy a remekül sikerülteket nem vesszük észre - mert eleve kizárjuk, hogy egy széria negyedik darabja megválthat akármit is.

Persze erről nincs szó, de ha nem lehetett folytatni a Matrix-ot azon módon, amit a második és harmadik rész adott, akkor miért ne lehetne egy alternatív univerzumban. Sajnálatos, hogy ennyire nem adunk esélyt ma már semminek - főleg a berögződött dogmáinkhoz ragaszkodunk.

Igen, ezzé vált a Matrix. Egy dogmává. Természetesen az első rész szentségéhez a negyedik sem fogható, vagy mérhető - de észre kell venni, hogy egyszerre kínál egy parodisztikus utat, és egy tovább-írt, helyes irányt is egyaránt. Egyszerre nevethetünk rajta, de komolyan is vehetjük - és nem fenyeget a korábbi folytatások blőd formulája.

A negyedik rész kész van - több oldalról közelíti meg a szériát; és mer más lenni, mint a korábbi fejezetek. Kapunk olykor rajongói mellékeseket is, amolyan easter egg-eket, de közben előre is lép a széria, amit tesz nagyon furcsa, de tiszteletre-méltó módon.

A negyedik részt már csak Lana Wachowski készítette el (korábban Larry), Lilly (korábban Andy) a szüleik halála miatt nem vett részt benne - de azzal, hogy kapott egy szerzői vetületet a film, és kissé kívül került a közönségen, előremutató irányba lépett.

Most megkapják azok is, akik túl komoly történetet vártak, de évtizedes revelációt - ironikusan... de azok is, akik türelmesen vártak a folytatásra.
Ugyan van egy poszt-modern érzete, amibe sok-sok mindent bele lehet magyarázni, de emellé kapunk egy korrekt, remek vizualitású mozifilmet, amihez akarva-akaratlanul is képesek kell, hogy legyünk, egyfajta furcsaság befogadására.
Ha ez megvan, egy kitűnő folytatást kaphatunk - ami még egyszer írom, rajtunk múlik csak.

A fogadtatás persze nem lepett meg - előre elítélték a filmet, most sem volt sokak ízlésének való. Szomorú, ha újra és újra az első rész sikerét várjuk. Ez a negyedik rész elengedte ezt - nem próbál meg felülemelkedni rajta - de mellé kölcsönöz mindenféle profi hátteret, és sokkal jobban néz ki, mint bármelyik folytatás ezelőtt. Amolyan kézműves Matrix, így is hivatkozhatnék rá, de hiába -
Ha ekkorára nő egy név, már nincs sok esélye az újragondolásoknak.

Mégis, ha a kritikák alapján előre elítélted a Matrix negyedik részét - ezzel nyugodtan megpróbálkozhatsz. Szinte minden oldalról kimagaslóan rendben van - az irány, azonban nem úgy lett kijelölve, hogy márpedig mindenkinek tetsszen. Ezzel pedig önállóan tudtam figyelni a filmre, amit mindvégig bátor lépésnek tartottam, és be is váltja az ígéreteket - de nem az újdonságokat befogadni nem tudó közönségnek.

A világot nem váltja meg ez a rész sem - de feltűnően kreatív, előremutató, és mást kipróbáló, mint az eddigiek.

Értékelés: 6/10

Visszatekintve az előző évtizedre, úgy gondolom, lassan körvonalazódik, hogy a szélsőségesebb / extrémebb műfajokban alkotó zenekarok kreatív csúcspontjukra értek, az akkori közönség azonban nem volt minden új vízió befogadására felkészülve. A kísérleti zeneszerzés az olyan hagyományokhoz ragaszkodó halmazon belül, mint a black metal, eleinte kétes fogadtatásra lelt – Mai szemmel nézve azonban a legszerteágazóbb művészi teret és szabadságot biztosítja. Természetesen ehhez olyan nevek kellettek, mint a Two Hunters c. lemezével nagyot robbantó, de igazán a Celestial Lineage-gel kulmináló Wolves in the Throne Room; az atmoszférikus világokba 777 trilógiájával újra és újra belemélyedő Blut aus Nord, vagy a tradíciókat szorosabban őrző, de célként a kiteljesedésbe igyekvő és a Paracletus-on azt mesterszinten űző Deathspell Omega.
Mindezen zenekarok azonban mégis egyfajta támogatottsággal rendelkeztek és hamar megtalálták a nyitott gondolkodású követőiket. Ennél jóval nagyobb vihart kavart az amerikai, mai is releváns Deafheaven, mely az Alcest által kitaposott blackgaze vonalon haladt el, hogy 2013-ban Sunbather c. lemezükkel elkészítsék legjelentősebb, összpontosított, de ugyanakkor a tradicionálisra vevő közönség számára szinte megbotránkoztató kiadványukat. Itt pedig úgy érzem, valóban a középponthoz érkeztünk – a többek által hipster jelzővel illetett mozgalomtól függetlenül a blackgaze folyamatosan a katarzist keresi, de nem adja könnyen azt – pont az úton, kutatás közben éri el, de nem mindig kellemes módon: néhontúl annyira keservesen gyönyörű tud lenni, hogy akaratlanul is eltölti, majd kiüresíti a hallgatót. Utóbbi hangulat visszavezethető a shoegaze műfaj jelentős megjelenéseihez, azon belül is utalva főleg a My Bloody Valentine 1991-es Loveless-ére, melynek hatására azelőtt felfedezetlen univerzum nyílhatott meg előbb az alternatív zene, majd később az extrém metál irányzatok képviselői számára.

Mindezen kis zenetörténeti szegmens részleteit követően térjünk rá cikkünk tárgyára, a Hunter Hunt-Hendrix vezette Liturgy-re, amely mai napig kakukktojásnak számít a zenei közegekben, megítélése pedig igencsak kétes, nem csak black metal-os berkeken belül.
A Liturgy egyrészt távol áll az előbbiekben felsorolt alkotók látásmódjától, még akkor is, ha ugyanúgy a kísérleti felfogás határozza meg és hordoz hasonlóságokat. Amíg azonban az említetteket mégis átszövi valamifajta ragaszkodás a gyökerekhez, a Liturgy hangzása már a glitch-be nyúlik át, és nem is szándékozik skatulyákba sorolni magát. Mindez azonban visszavezet Hunt-Hendrix-hez, aki zenéjét a transzformáció, átalakulás, vagy a valódi személyiség kompromisszumok, szabályok nélküli eléréhez felé vezető út csatornájaként használja. Tehát az összkép, az elkészült mű távol áll mindenfajta előre meghatározható, körbeírható definíciótól, ezért jobb, ha innentől kezdve avant-garde projectként hivatkozunk rá, és nem kötjük szorosan támpontokhoz.
Most, 2020-ban, 9 évvel az Aesthethica megjelenése után kijelenthető, hogy az előző évtized kaotikusságát, hangulatát, palettáját és felhozatalát tekintve, ezen lemez a Sunbather jelentőségével említhető egy lapon.
Innentől kezdve azonban szeretném elhagyni az összehasonlításokat, még akkor is, ha a 2010-es éveket nézve fontos is visszakanyarodni a meghatározó zenekarokhoz és megjelenésekhez, hiszen ők tették lehetővé, hogy ma szabadabb, nyitottabb felfogású művészek alkothassanak. A Liturgy-t ezentúl még a közegtől is elhatárolnám és rátérnék a mögöttes háttérre, mondanivalóra és megfejtésre, amit számomra Hendrix víziója és főleg a megkerülhetetlen ‘Aesthethica’ c. műve képvisel.

Az atmoszférikus teremtés az univerzum bejárhatatlan labirintusaitól és csillagködeitől lassan visszaszáll az egyénre. A határon való átlépés már nem kizárólag az egyszerre elidegenedett, de ugyanakkor lélegzetelállítóan csodálatos világegyetem fürkészését jelenti, hanem ahhoz a kozmikus magaslathoz is szól, mely egyszerre jelenti valójában az emberi lényt. A mögötte álló alkotó azonban nem feltétlen önmagát helyezi középpontba, sokkal inkább létrehoz egy formálódó teret, ahol maga a kísérlet zajlik a transzformálódó energia segítségével. Mondhatnánk, hogy egyrészt ez is katarziskeresés, de mintha nem feltétlen a boldogság elérése lenne a cél, legalábbis nem hétköznapi értelemben.
Képzeljünk el egy fizikai térben leírhatatlan képződményt, burkot, ahol egyfajta semlegesség uralkodik. Azonban ez a hozzáférhetetlen magány a káosz középpontjában megváltó hatással, kivételes lényegivel bír az eszményiben, ami eltérő irányból ugyan, de a teljessé válásért növekedett.
Itt azonban azzal a tudatalattival találkozunk, amely számunkra is rejtély még, ezért beláthatatlan az értelmezési ideje; valahol pedig el is veszítjük óhajunkat, akaratunkat a megmagyarázására, az átformálódás megélése lesz egyedülálló lényege.

Visszatekintve e műre, utólag, a H.A.Q.Q. és az Origin of the Alimonies kontextusában jobban értelmezhető, de sosem köthető egyetlen érzésvilághoz, hangulathoz, és az sem állítható, hogy mindig megfelelő állapotban vagyunk az átéléséhez.
Ugyan az előbb említett későbbi Liturgy albumok többek között arról szólnak, hogy hogyan hagyhatjuk el azokat az alkotó, ősi elemeket, amelyek elhozták a hivatkozási alapokat (cikkünk tárgyát), de egy időben hogyan emelkedjünk fel az addig megismert centrumból, szélesítve és végtelenítve mind az alkotói teret, mind pedig a tudalatti képződményét, megismerve így a végső, felettes ént.
Hogy a fájdalmakból való építkezés miként vezet gyönyörhöz és extázishoz, több katartikus alkotás is bemutatta, de jelen esetünkben valóban patikamérlegen kimért örömöt kapunk – mindaddig, amíg másik oldalról nem szemléljük, és el nem rugaszkodunk a korábbi sztereotípiáktól.
Ha mégiscsak említendő hasonlóságot kutatnánk, szellemiségében a ’90-es évekbeli Neurosis munkássághoz áll közel, de teljesen eltérő palettán mozog. Misztikus, éteri kertet keres a benső dimenziókban, ahol a rendteremtés az elsőrangú szerep és feladat, nem pedig a hirtelen vágyak beteljesítése, mely utóbbi esendőséghez vezeti hosszútávon az egyént. Előbbiek következménye, hogy elveszik a biztonságérzet, valamint olyasfajta világokat mutat, ami elsőre feldolgozhatatlannak hat. Az átütő éter azonban mennydörgés-szerűen direkt, a tisztaság és makulátlanság elérése pedig súlyosabb, mint azt elsőre várnánk. A felesleges rétegektől való megszabadulás, az egymásra hajló héjak lebontása brutálisan kellemetlen élmény először – egy ponton azt is megkérdőjelezzük, vajon amit kutatunk, valójában szükséges-e, és nem húzódunk-e vissza a fájdalommentes, de tudatlan állapotba.

Általában fordítva éli meg ezt a hallgató, de velem a következőképp történt: az Aesthethica a maga idejében ugyan eljutott hozzám, de a Krallice ‘Diotima’-ja és a Deafheaven már említett ‘Sunbather’-e mellett akkor másodrangúnak tűnt. Később, 2019-ben, a H.A.Q.Q.-val való találkozáskor értettem meg, miről is szól Hunter Hunt-Hendrix egyedülálló avant/glitch/bm jelensége.
A ’10-es évek közepén és végén volt lehetőségem visszaásni először a XX. század avant-garde, újító alkotóihoz, úgymint Karlheinz Stockhausen vagy Eliane Radigue. A hangokkal való játék kísérteties, átható művekben való kiteljesedését képviselték ők, mint ahogy valahol az ambient és drone gyökereire is általuk lelhetünk (még akkor is, ha a valódi, ma ismert ambient alapokat Brian Eno teljesítette ki a ’70-es években).
Hogy a Liturgy miként alkalmazza ezen hatásokat, már az első két lemezen is megfigyelhető volt (ha a harmadik The Ark Work kicsit félre is ment, ettől még bátor próbálkozás), de a negyedik, már ismertetett H.A.Q.Q.-ra keresztelt lemezen érte el makulátlan csúcsát. A gyönyör szinte iszonyatos is egyben, a sötétség pedig tápláló, a lehámozás folyamata révületbe ér.


De hogy miként vált a legjelentősebb, legelőrelátóbb kiadvánnyá az Aesthethica? Amíg a külön említetteknél a kísérletezés vált fő irányvonallá, addig a magnum opus magába sűríti a szcénát, amelyben fogant, de mindazt a fenségességet is, amelyet a későbbi művek reprezentálnak folyamatos változásra való törekvésükkel. Márpedig ez nem direkt eltávolodás, hanem úgymond az Aesthethica rétegeinek lebontása.
Mielőtt idén H. Hendrix megjelentette volna az Origin of the Alimonies-t, korábban is felfedezhettük albumaiban a felvonásos építkezést. A szimfonikus művek szerkezeteihez hasonlóan épül fel tárgyunk, sőt, mind terjedelmében, mind vállalásában is érződik a grandiózusság. Ezzel ellentétben azonban egy pillanatra nem sejlik fel, hogy elérhetetlent vállalt volna – zenéje folyamatosan, pontról pontra semmisíti meg azokat a szegélyeket, ami közé a műfaj képviselői példáról példára visszazuhantak. Nem túlzok, ha azt állítom, a kísérleti folyamat közben többször esszenciát ér el az egységek együtállásával, ami újra és újra visszaköszön az Aesthethica tételeiben.
A szakaszokra, felvonásokra osztott különálló szegmensek mind a benső harmónia eléréséhez tett próbálkozások zenei fogalmai; eszközei pedig amennyire kötődnek a vele együtt induló, megújuló, kiszélesítő hatású környezethez, annyira rugaszkodik is folyamatosan el tőle, vagy más nézőpontból: annyira kínál új lehetőségeket.
Azonban mégis valami varázslatos, semmihez nem fogható élmény az Aesthethica jelenkori átélése: az újbóli hallgatás nyomatékosítja, sőt átszűri az egyetlen érvényhez vezető utat – a megelégedés és hála, mint boldogság. A lemez kívülről magába sűríti az experimentális alkotás stílusjegyeit, főleg a black metal formaiságát átszőve, majd belülről, igazán a mélyére ásva pontosan ezeket a jegyeket, behatárolhatóságot semmisíti meg, válva így egy rituális – transzformáló élménnyé végül, ami sokszoros átéléssel is újabb világokat kínál a hallgatónak.
Meg kell még azt is említenem, hogy az extrém zenei környezetben a Neurosis (Through Silver in Blood) és Electric Wizard (Dopethrone) után a Liturgy a harmadik, amely elérte, hogy a zenei egységen túl valami olyan területre vezessen, ami a hangok direkt jelenléte, a közvetlen tapasztalás nélkül is teremtődik. Átivódik az emberre, a gondolkodóra, és egyben változunk, majd találunk rá eredendőnkre általa, a valódi személyiségre.

Mint ismeretes, Hunter Hunt-Hendrix a H.A.Q.Q. megjelenése után vallotta magát nőnek. Úgy gondolom, hitelessége zenéjét ismerve megkérdőjelezhetetlen: albumai egyben pontosan illeszthető lelki átlényegülések, a transzformálódás folyamatos spiráljaiban kutat, de fontos, hogy a felfedező, a hallgató saját benső útjai elevenülnek meg az éterben – ezáltal pedig terápiás jelleget ölt az utazás, mely egyszerre csodálatos és félelmetes is egyben. A katarzis átélésének lehetősége bújik meg alkotásaiban, de életművében véleményem szerint ezentúl is minden az Aesthethica felé gravitál majd.
Olykor mellőzi a kegyelmességet, a remény életben tartását, máskor átható, súlyos, veszélyes és zengő!
Erényei mára megkerülhetetlenek – nem a dallamokkal éri el a könnyed hatást, épp ellenkezőleg – a nehezebb, egyenetlenebb utat választja, általa azonban ősibb ajtókat tárhatunk fel. Középpontja majdan az egyén lesz, akit kiragad a tömegből, hogy felemelhesse valódi kozmikus rangjának megfelelő szintjére…


Bárhogy is próbálkoznék, a szavak mégsem adnák vissza azt az érzést, ahogy a benső nyugalom megelevenül és a hangok útjain hozzáférünk. Hosszú utazást rejt, olykor kínok mögül szakítja fel a gyönyört; a hangjegyek a kísérlet egységei: először az elidegenedés tájaira seper, hogy onnan kavarhasson viharba, gravitálva a teremtői szentséghez. Tizedelése és ápolása folyamatosan váltakozik, kérdéses, hogy melyik oldalon találjuk magunkat. Az éter és tér azonban megalállás nélkül dübörög, zúg, fülsüketítően zeng, míg majdan a fenséges pillanatban Reá nem lelünk. Arra, aki levetkőztetve, felesleges rétegei nélkül a valódi Látó, ki szempárjaink mögül tekint kifelé, de valódi látása mindig is a felejthetetlen énvesztés átélésének tana miatt a már értő, látó, örökös felettes ént hirdette.

Hunter Hunt-Hendrix a 2011-es Liturgy lemezzel nem csak az évtized legfontosabb experimentális lemezét hozta el, hanem a művet, mely átszakította a határokat, végtelenséget csempészve a zenei átélésbe, mely a hangokon túl is érvényességet biztosított egyfajta művészi szabadságnak; egyszerre maradandóságában, egyszerre folyamatos változásában. Így változik átélője is egyben, az önmegismerés kegyetlen és egyben áhítatos cselekménye által, melyet zárt közegéből juttatott át hozzáférhető területre.

Itt, egyedül a csendben nem kell szemeimmel látnom, minden más érzékszervemre hagyatkozom. Szúr, hasít, nem kímél – de ezt követően a progresszív ‘Generations’, a keservben is házasságra lelő ‘Tragic Laurel’, vagy a pompájában is keserédes ‘Glory Bronze’ földöntúli élményei így is, vagy valószínűleg pont ezért, visszacsalogatnak. Olyan magasztos nagyság képviselői, melyet a ma embere sajnos ritkán tapasztalhat meg és ritkán is adja át magát hasonlónak; eme mű pedig tisztán, kíméletlenül és ragyogóan terül szét, vagy húzódik össze egyetlen pontba –
– Hogy először felsértse, majd a fájdalmak alatt igaz látást kínálva, új – tiszta köntösbe fürdesse bántalmakon átesett lelkünket.

Értékelés: 10/10