Rendező: Greta Gerwig
Többször próbáltam visszafogni magam a filmmel kapcsolatban. Először a hype-ot kerültem el, hogy majd annak leülepedésével bepótoljam azt. Hiba volt? Talán. Mégis, a tavalyi mozgolódást nem kerülhettem el. A Barbenheimer-ként hívott jelenség már az internet tálalása - két film kevésbé különbözhetne ennél jobban, akár tematikájában, akár minőségében.
Nolan filmje, az Oppenheimer még úgy is túlértékelt, hogy egyébként egy nagyszerű film - de a Barbie...
Szavak alig vannak, hogy micsoda szemét az, ami itt a celluloidra került. Lehet jönni iróniával, hogy mindez egy félig komolyan vett koncepció, aminek vannak művészfilmes hátterei - de mégsem lehet mentség.
Vannak ugyan alkotói érdemei: a rendezőnő és rendező filmes párja, Noah Baumbach korrekt filmesek - de semmi sem jogosítja fel őket arra a hátszélre, amit kapnak, véleményem szerint. Lenne bennük potenciál, mindkettőben a maga módján - de magkapják azokat a krediteket, amelyek korábbi rendezőknél kiemelt alkotások után jöttek, kizárólag.
A Barbie értékelése azt a szimbolikus pontszámot kapja, amely szimbolikáért maga a Barbie film létrejött. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a tökéletes lenyomata arról a mai világról, amellyel én teljes szöges ellentétben állok.
Maga a "Ha" fogalma, egyszerűen...
Mégpedig, hogy mondani szeretnék valamit, de a feltételes mód köntösébe csavarom. Ki szeretnék valamit fejezni, de kényelmes csomagolásban teszem nyilvánosság elé - mindenki lásson bele azt, amit akar.
A Barbie tökéletes lenyomata a mai időknek. A film azt is sugározhatná szellemével, ahogy ma levegőt veszünk. Minden van, de mégsincs semmi... semmi nincs. Ez pedig fájdalmas.
Olyan alkotók, akik az indie közegből indultak, ők állnak a film mögött; akik hordozták az alternative szubkultúra jegyeit - itt teljes mértékben bevonódnak a poszt-modern kifejezés alá; miszerint a rendezőnő személyében elegendő, hogy ő nő - a korábbi művészi víziója pedig teljesen háttérbe szorul.
Rossz látnom ezt. Greta Gerwig rendezőnő érzékeny oldalról elemezte a női lelket korábban a Lady Bird-ben, és a Little Women-ben - de kár azért, miszerint a Barbie-ba tetőzött rendezői karrierje.
A film olyan média hype-ot kapott, olyan háttér állt mögötte, ami profi módon futott ugyan az üzleti életben, de mégiscsak túltolt egy jó indulattal is közepes filmet.
És ami itt áll, annak nyugodtabbnak, átgondoltabbnak kellene lennie - de úgy teszek rá, ahogy azt a Barbie film teszi, hanyag módon.
Felpakol paneleket, egymás után - korunk legismertebb színészei közül válogat, de miért is? Hogy Margot Robbie legyen az egyetlen a Ryan Gosling által előadott 'I'm Just Ken' dal mellett, ami kizárólag értékelhető a filmben?
Többen úgy tartják, hogy Ryan Gosling erre a szerepre született, ami egyenesen nevetséges. Sokkal nagyobb mozikban láthattuk.
Itt az időt láttam az arcán, a megkopottságot - pár éve még, a La La Land és a Blade Runner 2049 idején még a csúcson volt. Mára... több év kihagyás után, megfáradt. Egy mainstream top filmben tért vissza, de nem minőségi szinten. Ez a szerep idegennek tűnt tőle - bugyuta, enervált volt.
Hogy célja volt-e ezzel a rendezőnőnek, nem tudom pontosan, de... hogy a korszellem beleszólt mindebbe, abban biztos vagyok.
Ez a film nem Greta Gerwig szerzői filmje; nem az indie átültetése a mainstream-be. Ez a film egy félresikerült semmi.
Azzal dolgozik kizárólag, hogy a különféle mézes-mázas részleteit teszi egymásra minduntalan, majd amikor kezdeni kellene vele valamit, mindenben elbukik.
Az összeillesztés kritikán aluli, vállalhatatlan, és idegesítő. A mai kor eszköztára akként kerül bele, hogy egészen átütő, mennyire nem kell dolgozni a részletek összegyúrásán - a valamilyenné váláson. Hiszen bármilyen lehetsz.
Ráadásul lepattintja a kritizálhatóságot, mert annyira újszerűen illeszkedik a mindennapokba, ami a lehető legrosszabb tulajdonságát vonultatja fel időinknek - burokba zár, elhatárol - és próbál mindenek felett állni csekély minőségi tartalma ellenére.
A színek, a kollázs, a parádé nem kárpótol - sőt, 1 óra után már annyira lefáraszt a film lélek nélküli mivolta, hogy szélsebesen várnánk a végét, ami soha nem jön el. A mellékszereplők a dizájn részei csupán, és felettébb szomorú látni hús-vér színészeket ilyen degradáló szerepben. Kellékek; a díszlet részei, és konganak az ürességtől.
Egy idő után keresel, kutatsz valami több, valami érdem iránt - de ott, ahol emberek vannak tárgyakkal azonosítva - ahol a külcsín teszi az elsődleges szempontot; ahol előrevaló egy elképzelés, és másodlagos a felépítés - egész egyszerűen csak ezekben az években tud hatást elérni.
Miért mondom ezt? A bizonytalanság okán. A "bármilyen lehetsz" felszólítás magában hordozza a cél nélkül létezést, a későbbi elszemélytelenedést, a végére kilátásba kerülő 'semmiből épülő semmi' összeomlását. A darabkák, amelyek oly' fontosnak tűntek, egyenként megvilágítva szertefoszlanak, és a helyén nem marad hamu sem.
A Barbie szatírával álcázza azt a hatalmasra duzzadt lufit, aminek már rég ki kellett volna pukkadnia - de a mai napig nem sikerült. Fújjuk, fújjuk, és eme alkotások adnak kizárólag számot arról, hogy a léggömb valaha is létezett.
Vissza a szélsőségek korába, vissza a külsőségek általi megítélésbe - és ha bárki felteszi a kérdést művész alkotóinknak, hogy mi volt ez?... akkor bebújhatunk amögé, hogy mindez csak szatíra, mindez csak egy látlelet a mai társadalomról, a mai elkorcsosult, semmitmondó fogyasztói létről.
A meglátás megállná a helyét - azonban semmit nem tud a helyére állítani, és nem tud túlmutatni. Kéjeleg, élvez, partikat szervez, és láthatólag jól érzi magát - mindeközben felettébb szórakozásában azt az egyet nem veszi észre, hogy a valamilyen rossz helyére nem valamiféle más utat kínált fel, hanem a konkrét semmit. A kövérre duzzadt nullát.
Korábban nagy rendezők reflektáltak nyomasztó korokra. Stanley Kubrick a Dr. Strangelove-ban a Hidegháború nyomasztó légkörére adott egyszerre szórakoztató, de mégis komoly, művészi továbbgondolást. Groteszk képet mutatott, de nem fürdőzött a saját fényében. Kiutat kínált.
Ezzel ellentétben a Barbie belefullad a saját pallettáiba. Olyan, mintha egy festő nem egyszerűen túlkeverné a színeit, hanem nem tudna kikavarni egyetlen valamirevaló színt sem a végtelen felhozatalból. Nem tudna egyetlen színt sem kreálni, mert annyira összemosta az alap-elemeket. A klasszikus túlgondolás példája ez.
A felállás tökéletes lenne - kiváló rendezői háttér, 'A' kategóriás színészek. Csak amikor a fehér papírra kell festeni, minden bárgyúvá válik, és fárasztóvá, semmit-mondóvá.
Nem tudom, éltél-e már át hasonló élményt. Amikor a vicc, és a mögötte burjánzó komoly mondanivaló akkor sül el teljesen rosszul, amikor mindenki a csúcspontot, a slussz-poént várja.
Mindaz, amiből a mesélő addig dolgozott, végül mellőz bármiféle érvényt, potenciálra okot adó ötletet - végeredménye a csúfos realitás. Egy mámorban eltöltött éjszaka utáni, szenvedő reggel. Az ébredés pedig semmi fontos üzenettel nem lát el bennünket, és nem tanulunk az elkövetett hibákból. Ha újra adódik majd, akkor újra miénk az éjjel - és újra darabjaira szed szét a következő ébredés.
Ha az elgondolt, részleteiben megnyilvánuló fricskák, az apró utalások eggyé érettek volna... Talán egy újabb klasszikus akkor sem születik meg könnyen, de sokkal többet mondott volna el az egyrészt nyomasztó lét, másrészt a luxus érésében zavarodott társadalmunkról, mai zavarodott korunkról.
Van úgy, hogy minden íz tökéletes külön-külön, egyben mégsem működik. Visszakanyarodva pedig kiinduló műfajához...
Az eredeti szatíra mást jelent. Nem a maximalizmusra tör. Jól láttatja a kor problémáit, rávilágít, de nem fürdőzik saját gyönyörében. A Barbie sajnos ezt teszi. Felépít egy díszletet, először fürdőzik benne... majd amikor mondania kellene valamit, eltelik önnön magával. Hamarabb, minthogy bármi érvényeset is hordozott volna.
Ezért egy idő után, minden valamirevaló érték szétszéled, és elillan; mintha soha nem is lett volna. A nemekre koncentrál, férfira és nőre, de oly' sok minden fontosabbról lehetne beszélni.
És ami a legszomorúbb: görbe tükröt mutat az életünkre nézve, de egyszer sem mosolyodunk el rajta, szegényes nyomorunkban. És nem azért, mert ne lehetne nevetni ezen az egészen, ami lassan körbesző, és átértelmez - hanem mert egyetlen olyan pillanata nincs, amely olyan módon ragadná meg jelenünket - hogy, ha már változtatni nem lehet, akkor a végén, hát nevethessek rajta.
Nem, nem nevetek. Sajnos nem is siratom általa a korunkat, pedig tudnám. Csak értetlenül, és némán állok.
Ez lett, ez vár. Ha eme értetlenség lenyomata akar lenni a Barbie... hát ezt a küldetését, egyedüliként, teljesítette.
Értékelés: 3/10
