Rendező: Kevin Greutert

Várakozásokkal ültem le a Saw tizedik része elé, mert nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt az elismerést, amelyet a film kritikai és nézői szempontból is kap.
Amikor először láttam az első részt, éreztem, hogy valami különlegesnek voltam tanúja – ma már sajnos megkopott az idők alatt, és filmes szempontból is eléggé meggondolatlanul van összerakva – gyorsított jelenetek, flashback-ek, hirtelen és zavaró ugrálások az időben.
Mindenesetre az tagadhatatlan, hogy a záró csavarral valami olyasmit indított el, ami 2 évtized alatt franchise-zá nőtte ki magát.

Egy darabig, mondjuk a harmadik részig még volt is értelme a folytatásokat elkészíteni, a történetet illetve. Észrevehető volt azonban már akkor is, hogy egyre romlik a színvonal – és egyre csak silányodott a csavarokra kihegyezett végkifejlet is. Hatását is rendkívül negatívnak gondolom ennek a felépítésnek, mert egy jól sikerült csavar képes feledtetni a film tartalmi részét, minőségét tekintve, és többekben fals kép alakulhat ki.
Már az első rész is majdnem ebbe a hibába esett – de az akkor, ott egy valóban újszerű élmény volt, és valóban feszült, kiszámíthatatlan tempót biztosított.
A probléma voltaképpen, hogy ezután már csak hozzá lett toldva a történethez. Nincs megírt egész, csak írták és tapasztották hozzá kb. 1 év alatt az ötleteket. Ez nem sok jót jelentett már akkoriban sem – évente jöttek a folytatások.

Ma már ritkábban jelennek meg filmek, talán próbálják jobban kidolgozni a végső műveket. És igaz is, amellett, hogy már rég elveszített a sorozat cselekmény-szinten engem; és voltak szánalmasan félresikerült darabok is (pl. 5. rész) – azért sikerült pár vállalható és összeszedett részt leszállítani, mint amilyen az első, a második, vagy a hatodik volt.

Történet szinten én valahol Mark Hoffman nyomozó karakterénél veszítettem el az érdeklődést. A Jigsaw / Amanda párost még értettem, és figyelemmel is követtem – de Jigsaw halála után borzasztó erőltetettre lett írva minden rész, és egyre érdektelenebbek lettek a karakterek, akik csapdába kerültek, vagy azok is, akik a háttérből irányították az egészet.

2009 körül fejeztem be a franchise követését, pedig az akkor aktuális hatodik még pont egy korrekt rész volt; de a hetedik, The Final Chapter-t már csak idén pótoltam be. A maradék kettő, az előzmény Jigsaw, és a spin-off-nak tekinthető Spiral még várat magára, de nincs nagy elszántságom, hogy befejezzem őket.
Már csak azért sem, mert a lényegi történetet láttam, hiszen a szó szerinti tartalmat már hordozta a hét rész. A tizedikhez pedig nem is kellett volna látnom, csak az első kettőt, ugyanis a történet a kettő között játszódik.

Tudjuk, hogy John Kramer halálos beteg, és valószínűleg semmi és senki nem tud rajta segíteni. Utolsó hónapjaiban pedig úgy gondolja, leckét és tanulságot ad az életét meggondolatlanul élő, bűnöket elkövető embereknek – mérnök létére csapdákat állít fel, és annak a reményében teszi, hogy ha esetleg az áldozatainak sikerül kijutnia – azzal megváltoztatja az életüket, mert szembe néztek a halállal.
Morálisan megkérdőjelezhető már eleve a felvetés is, de a karaktert így ismertük meg, így vált horror-ikonná. Erre most nem térnék ki, hogy ez mennyire volt jó ötlet.

A problémám azonban az, hogy a részek múlásával egyre jelentéktelenebbek lesznek mind a karakterek, mind pedig a csapdák. Ugyan egyre brutálisabbak, kegyetlenebbek, de nem összemérhetőek az adott bűn súlyával. Ugyan áldozatai egyike sem szent, de többjük nem követett el akkora bűnt, hogy a halál járjon nekik részükül.
Ekkorra mentek át a részek trancsír-pornóba, és vált a Saw franchise önmaga groteszk képévé. Sehol nem volt már igazi morálra tanítás, csak a minél brutálisabb kivégzések, valamint névtelen, a nézőnek semmit nem jelentő átélők.
Mondhatni, egy idő után valaki már csak azért nézett Saw részeket a kivégzések miatt, mint aki az autó-imádatáért néz Fast and Furious-t. Ennél még az is érdekesebb, ha megnézel egy rossz filmet, vagy egy félresikerült folytatást, amelyeknek azért van koncepciója – mert még azoknál is érdekes lehet, hol mentek félre a dolgok – a Saw részei már csak ugyanazt kínálták. Valahol, iparosan összerakott, de sehova nem haladó kínzás-filmeket.

A tizedik rész most azért is kaphatott pozitív kritikákat, mert ez az epizód elhagyta az olcsó, hatásvadász effekteket, banális filmes technikai megoldásokat. Nem kapkodunk, nem rohanunk sehova, hanem elmesél egy történetet.

John Kramer kerül most a középpontba, valamint a betegsége, amit egy kuruzsló, ál-orvosi csoport kihasznál, majd megpróbálnak eltűnni a pénzzel. Kiderül, több betegből élnek meg így, és John őrajtuk szeretne bosszút állni. A lehetőségük továbbra is megvan – ha túlélik az adott csapdát, élhetnek, és talán megváltoznak.

A film professzionális szempontból valóban jobban össze van rakva, mint az eddigiek – mondhatnám úgy, hogy ha az első rész ezzel a háttérrel készül, nem pedig az olcsó James Wan megoldások dominálnak, akkor egy klasszikus születhetett volna. Azonban, ami az első részt érzelmi szempontból érdekessé tette, az már itt nincs meg.

Az érdekes felütés után gyorsan átmegyünk tipikusabb Saw-moziba; de az is igaz, hogy elképzelhetetlen lenne ma egy Fűrész film csapdák és brutalitás nélkül.
Szerencsére ízlésesebben teszi, mint az eddigiek. Hagy időt, hogy megismerjük a szituációt – az első fél óra eddig a leginkább mesélős, feltáró, türelmes periódus a franchise történetében.
Mikor pedig minden karakterhez elérünk, minden bűnös kóklert összegyűjtött Jigsaw és Amanda, akkor kezdődik úgymond a lényeg, amit mindenki várt.
A lényeg azonban számomra inkább az első felében volt – egy bátor lépés, újítás. Főleg, amikor még Jigsaw vízióját is láthatjuk a kórházban. Ilyen sem volt még. Egy kivégzés, ami tulajdonképpen meg sem történt, és a fejezet poszterének vizuál-ját adja.

Láthatjuk Kramer gyötrődését, szenvedését, lassú beletörődését, ahogy a rák egyre inkább elpusztítja – a szituáció, amibe keveredik, pedig legalább egy érthető filmet eredményez.
Nem egy kimagasló történet, de követhető, mi-miért történik, és nincs olcsó megoldásként visszautalva előző részekre. A kapcsolódás csupán az időben elhelyezés, amelyet szerintem jó ötlet volt az első két rész közzé tenni.

De akkor menjünk is vissza a film második feléhez, amellyel már sokkal több gondom van.
Eleve nem sok érdekes karaktert sikerült összegyűjteni, tehát nem kapunk egy Adam és Gordon-féle alaphelyzetet, amelyet tényleg engedett kibontani anno az első rész.

A tizedik részben itt már az jön, amit úgy a harmadik résztől kezdve megszokhattunk – brutális csapdák, amelyekből nem lehet menekülni. Eddig sem voltam oda ezekért, mert egyszerűen, ha nincs esély, nem tudja fenn-tartani a figyelmemet, és itt is többször ez a helyzet.
Saját combját levágó nő, saját agyvelejét kikanalazó férfi – teljesen abszurd agymenések, és ráadásul teljesen hiába. Nem mondom, hogy látványra nincs benne valami vonzóan beteg, de értelmetlen a cselekmény szempontjából…
És az, hogy a leggonoszabb, legirritálóbb, az egészet irányító karakter kapja a szinte legkönnyebb feladatot (a többihez képest), egészen nagy csalódás – mint ahogy akkor már, ha megemlítettem, ezzel együtt a csavar sem emlékezetes.
Ezt mondjuk nem rónám fel túlzottan a film hibájának – hiszen, mint írásom elején is említettem – nem szeretem, ha kizárólag a csavarra van felépítve minden, hogy ellensúlyozza az adott rész hibáit.
Itt most volt legalább történet, volt mondanivaló. Már csak azért is, mert a világ hazugokkal van tele, hazugoké a pozíció, a jó megélhetés – és erre kellően reflektált is a film.

A baj az, hogy amilyen bátor lépéseket próbál tenni az első felében (mert csak a Saw-rajongók a fő közönség, és azért ez meglepő lehetett számukra) – de nem nagyon tud vele mit kezdeni a második félben, csak hozza a kötelező elemeket. Csalódni így talán nem sokan fognak, mert látnak újdonságokat is, de olyasmit is, amiért beültek a moziba – beleket, bensőségeket, vért, és mi-egyebet.

Örülök ennek a résznek – már annak fényében, hogy mivé vált ez a sorozat korábban, és mennyire helytelen irányt követett ezelőtt.
A tizedik felvonás azonban valóban érdekes, de sajnos nem hozza ki belőle azt, ami igazán lehetett volna. Mivel olyan ötlete nem volt, mint az első, forradalmi résznek – ezért hiába profibbak az eszközei; lényegében nem tesz sokat hozzá az eddig látottakhoz, csak jobb ízléssel valósítja meg mindazt. Valamint az sem elhanyagolható, hogy itt valóban többet megtudhatunk Kramer-ről.

Csalódott vagyok kicsit, talán nem kellett volna kritikai pontszámokat néznem előtte – de azt sem mondom, hogy nem lenne létjogosultsága, csak nem igazán értem a kialakult hype-ot körülötte…
Jó lenne már lezárni ezt az egészet, mert nincs annyi benne, ami tíz filmet érdemel. A minőség most magasabban van, mint korábban, de ez még nem elég ahhoz, hogy felvegye a versenyt az ikonikusabb sorozatokkal.
Van pár jobbra sikerült Saw film, mint ahogy ez is olyan – de annyi vállalhatatlan volt már, hogy még én is meglepődök, hogy valami kis kíváncsiságom még mindig van irányában.

Értékelés: 5/10