Remélem az eddigi Pain of Salvation írások segítenek majd abban, hogy egyre többen fedezzék fel a banda korábbi albumait, amelyek segítenek egyensúlyt teremteni az emberi lélekben. Annyira jó korongok voltak ezek, hogy a bandát rögtön a legminőségibb zenekarok közé helyeztem, akiknek mindig figyelni kell új albumára. Mint már többször is leírtam, nem egy könnyű dolog végighallgatni egy-egy lemezt, de olyan élmény részese lehetsz, amit kevés zenekar tud nyújtani.
A Remedy Lane a banda negyedik lemeze, egyben a csúcspontja mindannak, amit Daniel Gildenlöw elkövetett. Egy szerelemről szóló album, de nem a sokszor elcsépelt értelemben. Ha az Entropia egy külön világot mutatott be, a One Hour az otthon szépségét, a Perfect Element pedig a lelki harmóniát, akkor ugyanilyen szenzációs minőségben következik a szerelem. Sőt, még egy szinttel feljebb is, megteremtve ezzel a Pain of Salvation legjobb lemezét. Magával ránt ez a mű, minden egyes részlete maximálisan hiteles, és az ember szívét, lelkét viszi magával a legcsodálatosabb útra, amit ettől az együttestől kaphattunk. Sőt, a progresszív lemezek etalonja a Remedy Lane, egy olyan érzésről szól, ami mindenkiben ott kell hogy legyen, szerelem nélkül ugyanis elképzelhetetlen az élet. Ami kölcsönös, az felemel, és mennyei magasságokba visz (Dryad of the Woods), ami pedig viszonzatlan, az földbe tapos, és éles karmai lassan szaggatják szét az emberi lelket. A legkülönlegesebb érzelem, amit nem lehet egyértelműen pozitívnak, vagy negatívnak megítélni. Van aki szerencsés, hisz szeretve lenni a legcsodálatosabb dolog a világon, és van akire csak fájdalmat hoz, melytől nem lehet menekülni. A lényeg az, hogy mindenki megtapasztalja, és az már csak a sorstól függ, kit milyen útra terel. Daniel saját történetét meséli el a szerelemről, úgy, ahogyan azt ő megélte Budapesten töltött napjai alatt. Az anyag tehát érinti Magyarországot is, és ez nekünk külön érdekesség. Abba azonban, hogy Daniel miként gondol erre a szerelemre, nem kívánok belemenni. Felemelő, és falhoz-vágó is egyben, ezt érzem a hallgatáskor, de engem más vizekre visz, és felidézi bennem a saját történemet. És hozzá kell tennem, ez egyáltalán nem pozitív, sőt az egész értelmetlen. Egy darabig elgondolkodok ezen, de mivel lezártam már magamban mindent, csak az a különleges érzés kerít hatalmába engem, amit akkor éreztem, és nincs semmi más, csak és magára az érzésre tudok koncentrálni. Ennek szellemében hallgatom végig a Pain of Salvation negyedik lemezét, mely egy csodálatos ékkő, és minden zenét kedvelő embernek kötelező.
A dalok éppúgy vegyes érzelmekkel telítettek, mint minden eddigi PoS anyagon, csak itt a szerelmet állítva középpontba. Ez az anyag végigjárja a lelked, és megint mutat új dolgokat, valamint pár elfeledett képet a múltból. Az intro utáni Ending Theme tökéletes ráhangolódás az anyagra, kis játszadozás fedezhető fel benne, mintha csalogatna minket egyre csak mélyebbre és mélyebbre. A Fandango képében meg is kapjuk az első igazi nagy ütést, mely egyben megtartja az előző dal hangulatát, de ugyanakkor repít is magával. Van benne valami, ami nagyon emlékeztet az In the Flesh-re. Vannak olyan részek, amikkel futni lehet, és ezekre gondolok igazán. Ez a lemez sem az üresjáratok anyaga, úgyhogy az A Trace of Blood máris egy klasszikust jelent, nekem a banda egyik leghatalmasabb szerzeménye. Van benne agresszió (főleg az elején), a végén pedig kitör, hogy a szerelem tavának legmélyére rántson le, hogy lelkünk szembetalálja magát minden olyan fontos élménnyel, ami történt a múltban. Reményt is ad, ez kétségtelen, az egész albumra jellemző ez. Megmutatja neked mi volt régen, de előremutat a jövőbe, hogy erőt és kitartást nyújtson. E negyedik tétel annyira felkavaró dal, hogy ötödikként pont jókor érkezik az első ballada. A This Heart of Mine (I Pledge) egy szerelmi vallomásnak is elképzelhető. Annyira nem nyugodt, hogy kikapcsoljunk, van nem is kicsi drámai íze, aminek köszönhetően ez is felidéz bennünk pár gondolatot. Mellesleg felkészít az album közepére, ami, mint ahogy az előzőekből következtethetünk, nem lesz könnyű. És valóban, az Undertow és a Rope Ends a lemez legnehezebb dalai közé tartozik. Előbbiben maximumra tör a bánat, amikor a szerelmes nem tudja elfogadni a csalódást, és belegondol abba, hogy van-e így értelme élni. A Rope Ends felráz ebből az állapotból, és megpróbál szép lassan kihúzni a gödörből. Nehéz, nyomasztó, valamint felemelő pillanatok bújnak meg a szerzeményben, a végére pedig utóbbi felülkerekedik, és tovább folytathatjuk utunkat. A Chain Sling első másodperceinek hallgatása közben azonnal egy hajóút képe rajzolódik ki előttem. Ez egy igen érdekes dal, annyira más, és mégis annyira Pain of Salvation. Az elején megadott hangulat végig megmarad egyébként, és ez hangol rá akusztikus témáival a lemez katarzist nyújtó tételére, a már a cikk elején említett Dryad of the Woods-ra. Hát, ennek a dalnak a megfogalmazására új szavakat kellene kitalálni. Leírhatatlan, csodálatos, megismételhetetlen. Számomra a banda legnagyobb, valamint minden idők egyik legcsodásabb dala. Végig instrumentális, és akusztikus, és olyan területre visz el, amit az ember extázisnak, a szerelem tetőpontjának nevez. Tényleg nehéz írni róla, hiszen minden másodperce áhítat, a vége pedig a végtelenbe visz el. A következő, címadó egy tempósabb darab, átvezető jellege van, mely felkészít egy gyorsabb, csapongóbb szerzeményre, a Waking Every God-ra. Tényleg olyan, mintha felébrednénk egy álomból, vagy csak egy kis pillanatra is el tudnánk rendezni bizonyos gondolatunkat elménkben. Nem sok időnk van, hisz a lemez vége még tartogat meglepetéseket. Az egyik a Second Love, az album második teljes balladája, amit rengeteget hallgattam, és nagyon megszerettem. Bárkinek ajánlható, akiben csak egy kis érzés is van, fogja szeretni. Egyébként visszavisz a szerelembe, de mivel végigvitt az úton, nem ér váratlanul, és simán tudjuk újra kezelni. Gyönyörű pillanat a hatalmas zárás előtt.
Hozzuk tehát egyensúlyba magunkat, rázódjunk fel, itt van az utolsó állomás, a közel 10 perces Beyond the Pale. Pain of Salvation ez a javából: bonyolult, magával rántó és csodás. Számomra újabb klasszikus, aminek a progresszív rockzene történelemkönyvében a helye. Úgy eltelik ez az idő, hogy észre sem lehet venni, és olyan hatalmas témák uralják, amit bármelyik zenekar megirigyelne. Méltó zárása egy ilyen erős anyagnak, a szerelem bonyolult, és követhetetlen útjainak. Mindenkinek ad majd valamit, amitől lényegesen több lesz.
Azonban én nem szeretek kioktatni senkit. Nem mondom meg senkinek mit tegyen, hogy miként cselekedjen. Tudom, hogy én nem tudom ezt a világot megváltoztatni, a saját eszözeim kevesek ehhez. Ezért ha engem megkérdeztek, hogy ha nagyon fontos lenne, mit tennék az emberekkel, hogy szeressék és tiszteljék egymást, akkor csak egy listát tudnék átnyújtani, rajta lemezcímekkel. És e lemezek között ott lenne a Pain of Salvation Remedy Lane-je is, mely minden kétséget kizáróan egy csodálatos anyag a szerelemről. És belemélyedve tudnák az emberek, hogy most valami olyasmit hallottak, amit zenében eddig soha. Hogy úgy viszi el őket a mennybe és pokolba, hogy semmit nem tudnak ellene tenni, a hangulat és a hatás annyira tökéletes. A Pain of Salvation együttes csúcsműve a negyedik album, számomra ez kétségbevonhatatlan tény.
Értékelés: 9/10
