Rendező: Don Coscarelli
Műfaj: supernatural / gothic horror
Horrorrajongó körökben, vagy műfaji fanzine-kben többször elém került már a Phantasm, mely egyfajta kult-követésnek örvend, de mégsem lett kifejezetten ismert cím.
A film három folytatást kapott, melyeket egytől egyig Don Coscarelli rendezett. Szembetűnő, hogy az 1979-es első rész ugyan hordoz természetfeletti (avagy cosmic) tulajdonságokkal dolgozó elemeket, de stílusjegyeiben sokkal inkább meghatározza a Dario Argento-féle giallo. A témaválasztás, és a zseniális zenei betétek is illeszkednek ehhez - egy áradó, áthatoló atmoszférát alkotva, melyek kiegészítik a mágikus, sötét részleteket.
Maga a film üteme egy kissé kapkodó az első negyedórában, majd valamiképp rendezettebbé válik; ámbár a cselekmény nem is bontja ki igazán a karaktereket, nem mutatja be hátterüket, vagy csak minimális formában. Miután a kezdetekkor fény derül a gonosz titkára, onnantól az üldözés jelenti a fő tartalmi vonalat.
Egyébként nem elvárás hasonló címeknél sem, hogy mindenre választ kapjunk; de mégis hibának tartom, hogy olykor összefüggéstelen a film, és kissé üres - nem tudunk közel kerülni a karakterekhez, ezt pedig nagyban befolyásolja a gyenge színészi játék. A főszereplő srácot alakító Michael A. Baldwin még megüt egy azonosulható szintet, valamint az Angus Scrimm által megformált villain, a Tall Man idegtépő feltűnései borzongató hangulatot okoznak, de a többiek egészen szürkék és egydimenziósak szerepeikben, és máshol kell keresnünk a film erősségeit.
Amiben a Phantasm különlegességei megmutatkoznak, sokkal inkább a különböző műfajelegyekben lelhetőek fel. Van benne valami, ami egészen lidérces, és baljósan éteri - mellyel folyamatosan kiemelkedik az egyébként B-vonalas minőség-rátából, de mely utóbbit sajnos az előbbi pozitívumok tükrében sem tagadhatja le.
Nincs rendben sem a rendezés, sem a színészvezetés - és bár kategóriájában nem feltétlen elsőszámú elvárás ez, de többször megmutatja, hogy igenis tudna több lenni, ha megfelelő hátteret kapott volna.
A fentebb említett, különleges zene tudja némi mágiával és titokzatossággal megtölteni a képsorokat: felcsendülésekor hasonló érzés ragadja magával a nézőt, mint a megkerülhetetlen Halloween, The Thing, és Suspiria esetében. Taktusai hasonlóak, de mégis egyedien cseng, összefonódva a történet maradandóbb részeivel. Egészen bizonyos, hogy magának a zenének is köszönhető a Phantasm kult-státusza, valamint nyomós indok, amiért többször visszatalálnak hozzá a követői.
Don Coscarelli neve mellett sem mehetünk el szó nélkül, aki le sem tadadhatná, hogy felismerhető olasz jegyeket csempészett filmjébe. Ha nem is vált fontos rendezővé, a giallo-val való játékot ő hozta át, még ha a stílus azonnal ható, azonnal észrevehető jegyei (színek, audio-vizuális hatás, hangsúlyos szexjelenetek, démoni közeg) nem is az ő érdemei. A különbség itt, hogy végig megmutatja a gyilkost, vagy a borzongató erő forrását, míg az előbb említett, olasz slasher-műfajban a gyilkos személye végig takarásban marad - és ott kizárólag kezét, (bőr)ruháját, és tetteit látjuk.
Coscarelli filmjében is akadnak kiváló beállítások, azonban egész képet nézve tagadhatatlan, hogy nem sikerült véghezvinni mindezt a teljes játékidőn, és többször siralmasan amatőr-hatást kelt. Kissé fájó pont ez, hiszen rajongok Argento giallo filmjeiért, és tudvalevő, hogy egészen minőségi modern címek is megjelentek az évek alatt (pl. Amer, 2009), de jelen tárgyunkat látva, '79-ben, még eléggé kapkodva próbálták átültetni ezen jegyeket amerikai köntösbe - így a produktum valahol két szék között a földre hull, még ha helyenként felül is teljesítette az elvárásaimat.
Kérdéses még, hogy sort kerítek-e a folytatásokra. Ha egy impozáns első részt kaptam volna, megpróbálkoztam volna velük, de a tekintélyt parancsoló, ördögi sötétséget sugárzó gonosz miatt még így is adhatok esélyt nekik.
Mindenesetre, végkövetkeztetésként; egy tisztességes, kultikus mivoltát valamennyire megérdemlő művet kaptam, amelynek minőségi tulajdonságait érdemes talán külön-külön kiemelni, mert egyben jócskán maradhat hiányérzetünk - főleg olyan, közel hibátlan darabok árnyékában, melyekből erősen merít.
https://youtu.be/2Ej4wzB39OE?si=5Y6K0tLbsMbKooy7
