Rendező: Hirokazu Koreeda

Ugyanaz a problémám a filmmel, mint a Past Lives, több média által kiemelt alkotásnál. Csak a hátterét tudom értékelni, a belefektetett munkát - a képeket, a felépítést, és a mély elhatározást, miszerint átlagéletekről, átlagemberekről, nyomorúságos sorsokról láthassunk mindenféle giccs és máz nélkül filmeket.
Azonban ez a naturalista ábrázolás ugyanolyan veszélyes terep, mint az ellentétes oldalon túláradó giccs. A filmnyelv ugyanis mégiscsak fontos, és a figyelem-fenntartás is egy kitétel. Főleg Hirokazu Koreeda, aki korábban úgy tudott mindennapi embereket mutatni, hogy átholt valami időtlenbe, valami mennyei tisztaságba, amely felemelte címeit a filmtörténet legnagyobbjai közé.
Kimondhatom, hogy az After Life a legnagyobb hatású távol-keleti film rám nézve - minden egyes momentumát imádom. De amellett, hogy az elmúlásról szólt, nem ragadt benne a saját gondolatfoszlányaiba, hanem át tudott hatolni olyan térbe, amelybe csak nagyon kevés rendező képes.
Megtekintve most a Shoplifters c. Cannes-ban Arany Pálmát nyert alkotását - sajnos, nem érzem azt, amit korábban leírtam. Ugyan itt a téma sokkal "földhöz-ragadtabb", mint az említett időtlen alkotásánál, de a Like Father, Like Son művével már összehasonlítható.
Ott, valami elementáris erővel tudott megszólítani a film. Az elcserélt gyerekek, és a családok későbbi találkozása ugyancsak mindennapi embereket mutat be - de elhelyezi őket egy filmre átülthethető helyzetben, amely nem is főleg az alap felütésen mereng, hanem sokkal emberibb, lényegibb érzéseken keresztül. Az a film naturalista, de érezhető. A Shoplifters sajnos nem igazán - képeket látok, embereket, nyomorult sorsokat. De nem tudom átérezni, és ezért tartom hasonlónak a filmet a Past Lives-hoz. Az a film is őszintén beszélt, megszólított - az elrendelt, gyerekkorban kötődött kapcsolaton, majd a távolságon keresztül mesélt; mégsem tudott magába szippantani.
Itt is látok fontos élet-helyzeteket, részleteket, de nem tudok bevonódni. Itt pedig azért nehéz írni, mert magam is fejtegetem, hogy mi hiányzik ebből a filmből, és a Past Lives-ból, ami az After Life-ban, vagy a Like Father-ben megvolt.
Talán az, hogy a távol-keleti rendezők igencsak elismertek lettek az utóbbi időben; és az új filmjeiknél már elegendőnek tartják, ha egyszerűen élet-helyzeteket mutatnak be, de mintha nem nagyon foglalkoznának azzal, hogy ezt átültessék abba a bizonyos emlékezetes, kivételes, és makulátlanul tiszta térbe, ahová visszatérhetünk.
A problémám, hogy ezeken a filmeken csak elidőzünk - és ugyan tudjuk, hogy sokkal mélyebb alkotások, mint a legtöbb nyugati darab - de nincs meg bennük a varázslat, ami igazán indokolná, hogy ez a helyes film-irányelv.
Ha ugyanis rejtesz ezekbe a filmekbe valamit, valami gyönyörű mélységet, akkor úgy tudsz beszélni, mint Ozu a Late Spring-gen, vagy a Tokyo Story-n keresztül. De ha csak kamerán keresztül megmutatod a családi képeket, az még önmagában nem elég. Ha ez a filmnyelv az irány, akkor költeni kell - költészetként kell gondolni a filmre. De így csak naturalista ábrázolás ez egyszerűen, és nem több.

Természetesen szépek ezek a filmek így is, ez letagadhatatlan. Közvetítenek egyfajta érzelmet, és az első perctől fogva egyértelműsítik, hogy mindenfajta cukormázat, és felesleges pluszt mellőzni fognak. Azonban lelkesedve fogadnám, ha ezen típusú filmek visszatérnének a vizionárius ábrázoláshoz - a realizmus mellett ugyanis elegendő lenne egy aprócska kis misztikum is; mert ha nincs, az egész unalmassá válik.

Értékelés: 7/10