Rendező: Jan Švankmajer

Képzeld el, hogy az ősz közepén, már eleve egy kitartott válságbeli év után, karanténban, egyedül megnézed ezt a filmet. Már a második karanténomat töltöttem, ebben a helyzetben valóban a vírus okozta megbetegedés miatt, de közben annyira örültem, hogy távol maradhattam az emberektől. Először a Demon c. 2015-ös horrorfilm okozott egy kikezdhetetlen, libabőrös hangulatot, majd jött az Alice. Ez a film horrorfilm, a szó nem ma ismert értelmében, hanem velejéig, amely mellé csak a Rosemary gyermekét, esetleg eredeti Twilight Zone epizódokat hasonlíthatnék. Hogy mi közös ezekben a művekben? Röviden az, hogy nem attól félsz, ami közvetlenül a képernyőn játszódik, hanem olyan mögöttes dimenziót tár fel, amely mindenfajta fenyegetés nélkül, kizárólagos ismeretlenségében is iszonyatos. A film előrehaladtával egy ponton már fontosabb kérdések után nem kutathatunk, de mégis próbálunk rájönni az összefüggésekre.

A nyúl, egyben mint vezető és ellenség, minden egyes megjelenése olyan, mintha a legborzalmasabb démonokat hívnánk életre egyetlen egyben – pedig tudjuk, hogy ő is csak ennek a kifordított, összefüggéstelen kálváriavilágnak a szülötte, és nem nevezhető még csak negatív karakternek sem.
A torz figurák márpedig mégiscsak egyfajta szabályrendszer szerint mozognak, de ezek kifürkészése folyamatos feladat, azóta is gondolataimba hatol. Ha az átlagéletre nézek, végül is mi is egyfajta leegyszerűsítéssel vagyunk képesek elviselni a mindennapokat, pedig az átható, a teljesség maga valószínűleg épp olyan iszonyatos, mint Alice világa ebben a filmben… Még egyszer hangsúlyozom, ebben a filmben! Az eredeti műben természetesen benne foglaltatott egy ilyenfajta megközelítésű feldolgozás, de annyi bóvli előadása készült, hogy a néző már nem is tudja elképzelni, hogy létezik egy tökéletes adaptáció, amely már Twin Peaks szintű misztériumot rejt.

A tündérmese bejáratott eszközei szertefoszlanak hamar, vagy épp rájövünk, hogy ez a formaiság sohasem a gyermeknek, mint felnövekedőnek szólt, hanem annak a létezőnek, aki a legközelebb áll ahhoz a feltárhatatlanhoz, amelytől távolodva egyre inkább racionális magyarázatokat keresünk akár már álmainkra is. Ha Švankmajer világába toppansz (és itt nem véletlenül nem említem mellé az eredeti művet – ez a film azon adaptáció, amely felülírja, sőt, beváltja az írásos mű képzeteit, lehetőségeit), megelevenül az az álmod, amely hirtelen váratlanul ér, amelyre semmi nem készít fel.
Gyönyörű minden egyes pillanata, mégis menekülni szeretnék belőle, majd úgy fejtegetni rejtélyeit, hogy már nem vagyunk veszélyben. Minden egyes terem a képzelet végtelenjébe enged betekintést; Oda, ahol egy sötét kamra illusztrációja is felér a Texasi láncfűrészes mészárlás ’74-es környezet-ábrázolásával.
Ámulok, ledöbbenek, beszippant – tudom, hogy olyan szint következik, amely egyre kevésbé egyensúlyoz a szépség és borzalom rozoga mérlegén – folyamatosan egyre mélyebbre vágyunk, és időről időre egyre több kegyetlenség tizedel, a gyönyör már csak a világ atmoszférájából áramlik. Egyre távolabb kerülünk a mesétől, már valóban éles kés élén táncolunk, kérdéses, hogy valaha felébredünk.
Mindez az ábrázolás azokat a kérdéseket veti fel bennem, hogy vajon nem-e a realitás, a hétköznapi valóság csak az igazságtól taszít el bennünket, a legrémisztőbb rémálmaink pedig pontosan a fájó, de élénk igazság magvait hordozzák: külön-külön értelmezhetetlenek, egybeolvadva maga a világegyetem, melybe az élő, létező leszületett. Eme kérdés bolygatja, hogy a szeretkezés, az élet továbbadása vajon mennyiben boldog esemény – talán a létező az üres semmiben kóvályog, az űr semmije fülsüketítő búgást bocsájt ki, pedig nem zajt hallat, csupán csillagok halálának visszazengését – így szüleinek sóhajai bűnbe cseperedettet nemzenek.

Eme vízió az egyedüllétért íródott. Az időhöz, amikor magányra találtam, nem csupán az elszigeteltség miatt, hanem magánéletemben is. Egy mindenki által ismert álomvilág olyan iszonyattal állított szembe, amely csak ezen feldolgozásban fellelhető. És így válik mégis, megkerülhetetlen, egyedülálló mesterművé: miként a Mesekönyvben, lapjairól a transzcendenst szólítja, ám a szépség csak csalétek, a külcsín ugyan ellenállhatatlan, de mélységében ugyanezért sikolyokkal felelsz – majd, szembeállítva az akadályokkal: visszavágyódsz.
Lassan már nem tudhatod, hogy ugyanazokat az ajtók mögötti labirintusokat fedezed-e fel, vagy egy teljesen új útvesztővel találkozol szembe? Valószínűleg az utóbbi következik, hiszen ha az absztrakt tér hasonló feladványokat tárna elénk, már közel kerülnénk a racionalitáshoz, amely újra hamissá érhet… Ezért a felfedezés válik elrendeltté, nyomatékossá – Alice világának borzalma ezen megközelítésből visszacsalogató – a megértés, miszerint az élet örök Egyetlen kitartott pillanat, sokkoló és ájulásig visszamormoló.
Újra és újra visszatalálva már halványodnak a démoni képek és előtérbe kerül a lélek sóvárgó felfedezése.

Mint első találkozás, a fogódzkodót még megalapozottan keresed majd. Elfoszlanak a valóság, vagy a valóságnak vélt tér határai; fogvatartod a kilincset, mert reméled, hogy ha egy kísérteties ajtó mögött ezer lépcsők tárulnak is fel, visszakozva rázárhatod a kulcsot. Ám, ha már egyszer megjelent, onnantól a visszaúton is többszáz pilléren át bújsz alá a mélybe, és már magad sem vagy az a létező, akit a misztérium ajtajainak megnyitása előtt ismertél.

Hívnak és szólítanak eme hangok – egyetlen lépés befelé, majd összeomlik, mint múltként ismertél; feltárulkozik, mit meg sem idézhettél.

Az izoláció óráiban, valahol a benső megnyugvásban megállíthattam volna az időt… És egy pillanatra elhittem, hogy Jan Švankmajer beszédnyelvén erre én is képes lehetek.


https://youtu.be/VBoCgQ3scww?si=pJqLH_0iGIarqksu