Visszatekintve az előző évtizedre, úgy gondolom, lassan körvonalazódik, hogy a szélsőségesebb / extrémebb műfajokban alkotó zenekarok kreatív csúcspontjukra értek, az akkori közönség azonban nem volt minden új vízió befogadására felkészülve. A kísérleti zeneszerzés az olyan hagyományokhoz ragaszkodó halmazon belül, mint a black metal, eleinte kétes fogadtatásra lelt – Mai szemmel nézve azonban a legszerteágazóbb művészi teret és szabadságot biztosítja. Természetesen ehhez olyan nevek kellettek, mint a Two Hunters c. lemezével nagyot robbantó, de igazán a Celestial Lineage-gel kulmináló Wolves in the Throne Room; az atmoszférikus világokba 777 trilógiájával újra és újra belemélyedő Blut aus Nord, vagy a tradíciókat szorosabban őrző, de célként a kiteljesedésbe igyekvő és a Paracletus-on azt mesterszinten űző Deathspell Omega.
Mindezen zenekarok azonban mégis egyfajta támogatottsággal rendelkeztek és hamar megtalálták a nyitott gondolkodású követőiket. Ennél jóval nagyobb vihart kavart az amerikai, mai is releváns Deafheaven, mely az Alcest által kitaposott blackgaze vonalon haladt el, hogy 2013-ban Sunbather c. lemezükkel elkészítsék legjelentősebb, összpontosított, de ugyanakkor a tradicionálisra vevő közönség számára szinte megbotránkoztató kiadványukat. Itt pedig úgy érzem, valóban a középponthoz érkeztünk – a többek által hipster jelzővel illetett mozgalomtól függetlenül a blackgaze folyamatosan a katarzist keresi, de nem adja könnyen azt – pont az úton, kutatás közben éri el, de nem mindig kellemes módon: néhontúl annyira keservesen gyönyörű tud lenni, hogy akaratlanul is eltölti, majd kiüresíti a hallgatót. Utóbbi hangulat visszavezethető a shoegaze műfaj jelentős megjelenéseihez, azon belül is utalva főleg a My Bloody Valentine 1991-es Loveless-ére, melynek hatására azelőtt felfedezetlen univerzum nyílhatott meg előbb az alternatív zene, majd később az extrém metál irányzatok képviselői számára.
Mindezen kis zenetörténeti szegmens részleteit követően térjünk rá cikkünk tárgyára, a Hunter Hunt-Hendrix vezette Liturgy-re, amely mai napig kakukktojásnak számít a zenei közegekben, megítélése pedig igencsak kétes, nem csak black metal-os berkeken belül.
A Liturgy egyrészt távol áll az előbbiekben felsorolt alkotók látásmódjától, még akkor is, ha ugyanúgy a kísérleti felfogás határozza meg és hordoz hasonlóságokat. Amíg azonban az említetteket mégis átszövi valamifajta ragaszkodás a gyökerekhez, a Liturgy hangzása már a glitch-be nyúlik át, és nem is szándékozik skatulyákba sorolni magát. Mindez azonban visszavezet Hunt-Hendrix-hez, aki zenéjét a transzformáció, átalakulás, vagy a valódi személyiség kompromisszumok, szabályok nélküli eléréhez felé vezető út csatornájaként használja. Tehát az összkép, az elkészült mű távol áll mindenfajta előre meghatározható, körbeírható definíciótól, ezért jobb, ha innentől kezdve avant-garde projectként hivatkozunk rá, és nem kötjük szorosan támpontokhoz.
Most, 2020-ban, 9 évvel az Aesthethica megjelenése után kijelenthető, hogy az előző évtized kaotikusságát, hangulatát, palettáját és felhozatalát tekintve, ezen lemez a Sunbather jelentőségével említhető egy lapon.
Innentől kezdve azonban szeretném elhagyni az összehasonlításokat, még akkor is, ha a 2010-es éveket nézve fontos is visszakanyarodni a meghatározó zenekarokhoz és megjelenésekhez, hiszen ők tették lehetővé, hogy ma szabadabb, nyitottabb felfogású művészek alkothassanak. A Liturgy-t ezentúl még a közegtől is elhatárolnám és rátérnék a mögöttes háttérre, mondanivalóra és megfejtésre, amit számomra Hendrix víziója és főleg a megkerülhetetlen ‘Aesthethica’ c. műve képvisel.
Az atmoszférikus teremtés az univerzum bejárhatatlan labirintusaitól és csillagködeitől lassan visszaszáll az egyénre. A határon való átlépés már nem kizárólag az egyszerre elidegenedett, de ugyanakkor lélegzetelállítóan csodálatos világegyetem fürkészését jelenti, hanem ahhoz a kozmikus magaslathoz is szól, mely egyszerre jelenti valójában az emberi lényt. A mögötte álló alkotó azonban nem feltétlen önmagát helyezi középpontba, sokkal inkább létrehoz egy formálódó teret, ahol maga a kísérlet zajlik a transzformálódó energia segítségével. Mondhatnánk, hogy egyrészt ez is katarziskeresés, de mintha nem feltétlen a boldogság elérése lenne a cél, legalábbis nem hétköznapi értelemben.
Képzeljünk el egy fizikai térben leírhatatlan képződményt, burkot, ahol egyfajta semlegesség uralkodik. Azonban ez a hozzáférhetetlen magány a káosz középpontjában megváltó hatással, kivételes lényegivel bír az eszményiben, ami eltérő irányból ugyan, de a teljessé válásért növekedett.
Itt azonban azzal a tudatalattival találkozunk, amely számunkra is rejtély még, ezért beláthatatlan az értelmezési ideje; valahol pedig el is veszítjük óhajunkat, akaratunkat a megmagyarázására, az átformálódás megélése lesz egyedülálló lényege.
Visszatekintve e műre, utólag, a H.A.Q.Q. és az Origin of the Alimonies kontextusában jobban értelmezhető, de sosem köthető egyetlen érzésvilághoz, hangulathoz, és az sem állítható, hogy mindig megfelelő állapotban vagyunk az átéléséhez.
Ugyan az előbb említett későbbi Liturgy albumok többek között arról szólnak, hogy hogyan hagyhatjuk el azokat az alkotó, ősi elemeket, amelyek elhozták a hivatkozási alapokat (cikkünk tárgyát), de egy időben hogyan emelkedjünk fel az addig megismert centrumból, szélesítve és végtelenítve mind az alkotói teret, mind pedig a tudalatti képződményét, megismerve így a végső, felettes ént.
Hogy a fájdalmakból való építkezés miként vezet gyönyörhöz és extázishoz, több katartikus alkotás is bemutatta, de jelen esetünkben valóban patikamérlegen kimért örömöt kapunk – mindaddig, amíg másik oldalról nem szemléljük, és el nem rugaszkodunk a korábbi sztereotípiáktól.
Ha mégiscsak említendő hasonlóságot kutatnánk, szellemiségében a ’90-es évekbeli Neurosis munkássághoz áll közel, de teljesen eltérő palettán mozog. Misztikus, éteri kertet keres a benső dimenziókban, ahol a rendteremtés az elsőrangú szerep és feladat, nem pedig a hirtelen vágyak beteljesítése, mely utóbbi esendőséghez vezeti hosszútávon az egyént. Előbbiek következménye, hogy elveszik a biztonságérzet, valamint olyasfajta világokat mutat, ami elsőre feldolgozhatatlannak hat. Az átütő éter azonban mennydörgés-szerűen direkt, a tisztaság és makulátlanság elérése pedig súlyosabb, mint azt elsőre várnánk. A felesleges rétegektől való megszabadulás, az egymásra hajló héjak lebontása brutálisan kellemetlen élmény először – egy ponton azt is megkérdőjelezzük, vajon amit kutatunk, valójában szükséges-e, és nem húzódunk-e vissza a fájdalommentes, de tudatlan állapotba.
Általában fordítva éli meg ezt a hallgató, de velem a következőképp történt: az Aesthethica a maga idejében ugyan eljutott hozzám, de a Krallice ‘Diotima’-ja és a Deafheaven már említett ‘Sunbather’-e mellett akkor másodrangúnak tűnt. Később, 2019-ben, a H.A.Q.Q.-val való találkozáskor értettem meg, miről is szól Hunter Hunt-Hendrix egyedülálló avant/glitch/bm jelensége.
A ’10-es évek közepén és végén volt lehetőségem visszaásni először a XX. század avant-garde, újító alkotóihoz, úgymint Karlheinz Stockhausen vagy Eliane Radigue. A hangokkal való játék kísérteties, átható művekben való kiteljesedését képviselték ők, mint ahogy valahol az ambient és drone gyökereire is általuk lelhetünk (még akkor is, ha a valódi, ma ismert ambient alapokat Brian Eno teljesítette ki a ’70-es években).
Hogy a Liturgy miként alkalmazza ezen hatásokat, már az első két lemezen is megfigyelhető volt (ha a harmadik The Ark Work kicsit félre is ment, ettől még bátor próbálkozás), de a negyedik, már ismertetett H.A.Q.Q.-ra keresztelt lemezen érte el makulátlan csúcsát. A gyönyör szinte iszonyatos is egyben, a sötétség pedig tápláló, a lehámozás folyamata révületbe ér.
De hogy miként vált a legjelentősebb, legelőrelátóbb kiadvánnyá az Aesthethica? Amíg a külön említetteknél a kísérletezés vált fő irányvonallá, addig a magnum opus magába sűríti a szcénát, amelyben fogant, de mindazt a fenségességet is, amelyet a későbbi művek reprezentálnak folyamatos változásra való törekvésükkel. Márpedig ez nem direkt eltávolodás, hanem úgymond az Aesthethica rétegeinek lebontása.
Mielőtt idén H. Hendrix megjelentette volna az Origin of the Alimonies-t, korábban is felfedezhettük albumaiban a felvonásos építkezést. A szimfonikus művek szerkezeteihez hasonlóan épül fel tárgyunk, sőt, mind terjedelmében, mind vállalásában is érződik a grandiózusság. Ezzel ellentétben azonban egy pillanatra nem sejlik fel, hogy elérhetetlent vállalt volna – zenéje folyamatosan, pontról pontra semmisíti meg azokat a szegélyeket, ami közé a műfaj képviselői példáról példára visszazuhantak. Nem túlzok, ha azt állítom, a kísérleti folyamat közben többször esszenciát ér el az egységek együtállásával, ami újra és újra visszaköszön az Aesthethica tételeiben.
A szakaszokra, felvonásokra osztott különálló szegmensek mind a benső harmónia eléréséhez tett próbálkozások zenei fogalmai; eszközei pedig amennyire kötődnek a vele együtt induló, megújuló, kiszélesítő hatású környezethez, annyira rugaszkodik is folyamatosan el tőle, vagy más nézőpontból: annyira kínál új lehetőségeket.
Azonban mégis valami varázslatos, semmihez nem fogható élmény az Aesthethica jelenkori átélése: az újbóli hallgatás nyomatékosítja, sőt átszűri az egyetlen érvényhez vezető utat – a megelégedés és hála, mint boldogság. A lemez kívülről magába sűríti az experimentális alkotás stílusjegyeit, főleg a black metal formaiságát átszőve, majd belülről, igazán a mélyére ásva pontosan ezeket a jegyeket, behatárolhatóságot semmisíti meg, válva így egy rituális – transzformáló élménnyé végül, ami sokszoros átéléssel is újabb világokat kínál a hallgatónak.
Meg kell még azt is említenem, hogy az extrém zenei környezetben a Neurosis (Through Silver in Blood) és Electric Wizard (Dopethrone) után a Liturgy a harmadik, amely elérte, hogy a zenei egységen túl valami olyan területre vezessen, ami a hangok direkt jelenléte, a közvetlen tapasztalás nélkül is teremtődik. Átivódik az emberre, a gondolkodóra, és egyben változunk, majd találunk rá eredendőnkre általa, a valódi személyiségre.
Mint ismeretes, Hunter Hunt-Hendrix a H.A.Q.Q. megjelenése után vallotta magát nőnek. Úgy gondolom, hitelessége zenéjét ismerve megkérdőjelezhetetlen: albumai egyben pontosan illeszthető lelki átlényegülések, a transzformálódás folyamatos spiráljaiban kutat, de fontos, hogy a felfedező, a hallgató saját benső útjai elevenülnek meg az éterben – ezáltal pedig terápiás jelleget ölt az utazás, mely egyszerre csodálatos és félelmetes is egyben. A katarzis átélésének lehetősége bújik meg alkotásaiban, de életművében véleményem szerint ezentúl is minden az Aesthethica felé gravitál majd.
Olykor mellőzi a kegyelmességet, a remény életben tartását, máskor átható, súlyos, veszélyes és zengő!
Erényei mára megkerülhetetlenek – nem a dallamokkal éri el a könnyed hatást, épp ellenkezőleg – a nehezebb, egyenetlenebb utat választja, általa azonban ősibb ajtókat tárhatunk fel. Középpontja majdan az egyén lesz, akit kiragad a tömegből, hogy felemelhesse valódi kozmikus rangjának megfelelő szintjére…
Bárhogy is próbálkoznék, a szavak mégsem adnák vissza azt az érzést, ahogy a benső nyugalom megelevenül és a hangok útjain hozzáférünk. Hosszú utazást rejt, olykor kínok mögül szakítja fel a gyönyört; a hangjegyek a kísérlet egységei: először az elidegenedés tájaira seper, hogy onnan kavarhasson viharba, gravitálva a teremtői szentséghez. Tizedelése és ápolása folyamatosan váltakozik, kérdéses, hogy melyik oldalon találjuk magunkat. Az éter és tér azonban megalállás nélkül dübörög, zúg, fülsüketítően zeng, míg majdan a fenséges pillanatban Reá nem lelünk. Arra, aki levetkőztetve, felesleges rétegei nélkül a valódi Látó, ki szempárjaink mögül tekint kifelé, de valódi látása mindig is a felejthetetlen énvesztés átélésének tana miatt a már értő, látó, örökös felettes ént hirdette.
Hunter Hunt-Hendrix a 2011-es Liturgy lemezzel nem csak az évtized legfontosabb experimentális lemezét hozta el, hanem a művet, mely átszakította a határokat, végtelenséget csempészve a zenei átélésbe, mely a hangokon túl is érvényességet biztosított egyfajta művészi szabadságnak; egyszerre maradandóságában, egyszerre folyamatos változásában. Így változik átélője is egyben, az önmegismerés kegyetlen és egyben áhítatos cselekménye által, melyet zárt közegéből juttatott át hozzáférhető területre.
Itt, egyedül a csendben nem kell szemeimmel látnom, minden más érzékszervemre hagyatkozom. Szúr, hasít, nem kímél – de ezt követően a progresszív ‘Generations’, a keservben is házasságra lelő ‘Tragic Laurel’, vagy a pompájában is keserédes ‘Glory Bronze’ földöntúli élményei így is, vagy valószínűleg pont ezért, visszacsalogatnak. Olyan magasztos nagyság képviselői, melyet a ma embere sajnos ritkán tapasztalhat meg és ritkán is adja át magát hasonlónak; eme mű pedig tisztán, kíméletlenül és ragyogóan terül szét, vagy húzódik össze egyetlen pontba –
– Hogy először felsértse, majd a fájdalmak alatt igaz látást kínálva, új – tiszta köntösbe fürdesse bántalmakon átesett lelkünket.
Értékelés: 10/10
