Bevezető:

...A háttérben egy olyan fortyogó rosszindulat működött ellenem 11 évig, amely miatt pszichológushoz kellett mennem. Sajnálatos, hogy ezek az emberek továbbra is felhőtlenül élhetik az életüket, van gyermekük, unokájuk - míg én, értelmeleket, szellemeket vesztettem el a működésük miatt - miközben támogattam a párom érzelmileg, mindenben.
A késői években már csak egy kutyám maradt, amit pedig tavaly ősszel vettek el tőlem, miszerint nem látogathatom. Naponta jártam a kutyához: etettem, halat vittem neki, és ő volt az egyetlen, aki valóban örült nekem, amikor mentem hozzá.
Fekete űrben hagytak, akikért bizalmat szavaztam, és úgy élhetik tovább az életüket, hogy sem anyagi gondok, sem lelki teher nem nyomassza őket, mindazok után sem, amit elkövettek.
Én, itt maradtam - és ők ezt tudják. Az értelmetlen állapotban, egy darabig dühösen, de lassan belefáradva.
Tudják, hogy tönkretettek, és ők most vígan élik tovább az életüket. Én elvesztettem a munkám, eltávolodtam a családomtól - mert egyedül próbálok valahogy talpra állni.
Igenis látni érdemes, hogy valami tragédia öncélú módon történik-e, vagy pedig az embert idegileg készítik ki. Az ő tevékenységüket soha senki nem fogja tudni, és azóta is halmozzák az anyagi javakat.
Azt, hogy kinek okoztak sérülést, sebeket - nem érdekli őket.
Most azon dolgozom, hogy felneveljek egy kisállatot - nemsokára kihozhatom a menhelyről. Így legalább tudok valami jót kihozni a helyzetből...


Értelem:

Te el tudod képzelni, hogy van, akit soha nem szerettek? Egyetlen pillanatra sem. Nem volt bűne sem, amiből megválthatták volna? Csak bűnös lett, mert soha nem szerették. "Nem tanult szeretetet".
A kislány ül kint, fúj a hideg, felkavaró szél - az anyja csak nevelő szitokszóra jön ki a házból, hogy rendre teremtse gyermekét. A lány be sem mehet a házba. Ül kint, várakozik. Soha nem kapott szeretetet - csak létezik, mert anyja valamikor férfival volt. Ez brutális. Ilyen egyszerű az egész. És közben itt egy létezés, és az ürességben üldögél. A padláson talál csak menedéket.
Néhányan tényleg csak azért vannak, mert egykor a szüleinek jó volt. Majd utána, ítélkezünk felettük - mi, akik szeretetet tanultunk, szeretettel éltünk. Szerettünk másokat. Ez nem igazságos.

Illetve azokhoz az emberekhez szólok, akik megannyi bűn után feláldoztak, és hirtelen a bűnök semmivé lettek. Megélhettétek a bűn heteit, hónapjait, éveit. És most erőben pompáznak, megérkezetten. De hol vannak azok, akik az ürességbe születtek? Rájuk ki néz, hozzájuk ki tér? Ők mire lelnek?
Nagyon más az, amikor valaki átéli a bűnt, fürdőzik benne, eltölt benne 10-15 évet, majd felsegítik, amikor elesik. És nagyon más, amikor soha nem volt a gyönyör valaki számára nyitva. Bezárt minden körülötte korán.
Én ezért megértő vagyok az ilyen bűnösökkel. Nem jár nekik feláldozás, de kárhozatra sem ítélem őket. Azokat, akiket soha nem szerettek. Nem jutnak Mennybe, de a Pokol tornácára sem küldeném őket.


Ítélkezz hát, és légy sokak követe, szószólója. Úlj föl a trónusra, Parnasszusra - oda, ahol elesetteket ostorozunk még egy csapással. Bántottak, mert utukat keresték, és mert... sohasem szerették őket - bántsuk hát őket, és kiáltásukat se halljuk meg. Taszítsuk őket a sárba, ahonnan jöttek, mert nem érdemelnek más egyebet.
Jöjjön a Szent Szék! Ítéljen! Miért nem epekedtek jobban kedvességért, szőlői szép szóért? Miért nem jobban? Áztak, didergősre fagytak késő januárban, de mi, befogadottak, most szent szavakat szólunk felettük. Mert úgy tartjuk jónak, miután mindannyiunkat egykor befogadtak, és szerettek, megannyi hibánkat elkövetve is?

Hol húzódik a határ? Hol jelenik meg az átmenet Isten és ember között... égbolt és pocsolya között, hol húzódik a tér?
Ki egyszer fájt, de most meleg otthonra lelt, az ítélkezhessen?
Én nem így látom. Az ítélkezik, akinek kényelmesebb volt, és egy ponton - egy segédletes ponton felkínálták számára a segítő kezet. Hogy az valóban befogadó otthon volt-e? Annak már nem nézünk utána. Megértjük őt, mert elmond egy történetet. Egy történetet, amiben mindent kipróbált, a Pokol mélyére szállt, majd onnan felemelte őt egy angyal.
Ez azonban nem valódi Pokol-járás. Ez egy kéjelgő tapasztalás, de nem a bugyrok bugyrának megismerése. A Pokol, az az Üresség. Ahol nem vagy, nem látszol, és nem beszélhetsz. Ahol egyedül vagy. Ahol magányodra lelsz, és senki meg nem hallgat.

Igen, mert aki meghallgathatna, újabb történettel jön. Mit élt át, hogyan élte meg a kéjes álmokat, majd hogyan állították talpra onnan. Történet ez, mint sok egyéb.
De ki jön Feléd vajon a sivarságból, a szeretetre adott halálból? Ismersz-e olyat, aki szeretett, és meghalt a monokróm sivatagban, mert mindegy volt, hogy jó-e, vagy rossz, amit tesz? És ha oly' mindegy minden - és oly' sokáig húzódik már - ki mondja meg-e léleknek, hol húzódik a vigasz, és hol a büntetés?
Semmivé válik. A lehetőségek, mi lehetett volna, szertefoszlanak, nem is érdemes beszélni róla. Kitaszított, és a kitaszítottakra senki nem kíváncsi. Felettük azonban az Ítélet hamar elhangzik - mert senki nem áll mögöttük, aki érvényesítené, vagy legalábbis értelemmé kovácsolná szenvedésüket.

Itt van hát, a Sátántagó Estikéje. Felmagaslunk, hatalmasunkban, és lecsapunk rá. Mert minden bizonnyal az a magatartás a helyes, miszerint ítéletet mondunk - mert így visszaigazol környezetünk. Azzal a végkövetkeztetéssel, amire jutunk, senki nem vitatkozik. Sőt. Estike megkínzott egy macskát, a halálba küldte, ki lenne az, aki egyáltalán vitatkozna azzal, hogy elítéljük a lányt?
Igen. Mi mondunk igazságot. A családi fészekből. Majd a tékozló utakból - miután a meleg otthon végignézte, ahogy tönkretesszük magunkat; ahogy az önpusztítás mezejére lépünk - ahogy magunkat feladva kéj és ámulat határán túllépve lebegünk, a mámorban - amíg... vagy felszabadít bennünket egy nagyobb erő, vagy ámbáron, mégsem.
Ki felszabadult, majdan Prófétaként jön vissza, hogy kiossza az új szabályokat.
Az ő megélése, az ő tapasztalatai alapján - lassan azonban már tőle független erő működik, a többes-szám által jelzett, megbélyegző népesség.

Felette állunk Estikének, és hatalmasra nőve, akár Zeusz, lesúlytunk villámunkkal. Benne jelképes minden fájdalmunk, minden siralmunk, minden esendőségünk. És ő - mert egyetlen egyszer hibát követett el az életében, most légyen olyan, mint az elvetetett gyermek, aki soha nem születhetett meg.
Trónusunk növekedjen felé, és visszhangozzuk igazságosságunk, miként miénk az egyetlen, kőbe vésett igazság, az Ótestamentum szavallatai.
Nincs számára megbocsátás - mégpedig azért, mert hiába rántottak fel minket a földről egyénileg - mi egyetlen egy pillanatra sem hittük el teljes valónkban, hogy valóban megbocsájtottak nekünk.
És ezért fizet meg legfőképpen, saját életének kiontásával is, és érettünk is, Estike, a filmben.


https://youtu.be/AWEWqFG0B3Y?si=wExgEw3SgPJRnSYO