Silencio - Néma sírások visszhangjai

Silencio - Néma sírások visszhangjai

Az In Rainbows dalai - A Radiohead utolsó érinthetetlen lemeze

2024. február 09. - ZsindelyImre

61-xnn2xz_l_sy1000.jpg


A következőkben egy nem sűrűn alkalmazott módszerrel próbálkozunk. Általában jobban kedvelem az esszé-szerű írásokat lemezekről, ahol nem fejtem ki külön-külön dalokra bontva a részleteket, hanem egyben értelmezzük az átélést, a történetet.
A Radiohead három darab, olyan érinthetetlen mesterművet tett le az évtizedek alatt, ahol ez a koncepció működik. Ez az alt. rock klasszikus 1995-ös The Bends, a forradalmi '97-es OK Computer, és a millenniális, évezredfordulón megjelent, és a popkultúrát teljes egészében újraértelmező Kid A.
A későbbi, internetes szolgáltatások, és maga az internet, a közösségi média már ekkoriban felülötték a fejüket - a széteső emberi kapcsolatokra pedig a zenekar már korábban felhívta a figyelmet. Gyönyörű dalaik pont egy technikailag fejlett, de erkölcsileg szétzuhant világ képét festették le elénk - ahol a gondolkodó, érzékeny ember egyre inkább elszigeteltté, útkeresővé válik. Az említett Kid A már egy olyan vízió, ahol nincs más, nincs reménység, csak meghalni egyedül - de mindezt csodálatos hangok közepette tehetjük.
2007-ben megjelent az In Rainbows c. albuma a zenekarnak, amelyet az internetes közösségek ma már kuriózumként hivatkoznak. Az In Rainbows-ban ott rejlik a korábbi Kid A vízió, ami egyetemessé tette a zenekart, de itt inkább a dalokra koncentráltak - előrevetítve ezzel is az egységekből kizuhant, kerek egész művektől távol eső emberi fogyasztást és világot.
Ezért hát, ezt a lemezt a megszokottaktól eltérően tételeiben, vesszük át.

 

15 Steps - Zörejes, zavarodott, kissé káosz-szerű indítás. Nem voltam sosem rajongója a dalnak, olyan furán indítja a lemezt, ahogy az internetes idők efelé vezettek - kissé széteső érzés. Nem úgy, mint anno az Airbag az OK Computer-en, vagy az Everything... a Kid A-n. Önmagában erős, de nem mutat új felfedezés felé - inkább keresi a helyét. Megáll a saját lábán, de amikor elindul, nem érzem teljesen azt, hogy elkezdődött valami - ugyanakkor szimbóluma ez az új időknek. Koncepció lehetett talán, hogy legyen ez egy szétáradó éter - hiszen ezt lélegezzük be - amit mindegy, hol kezdesz, vagy fejezel be. Mindegy hová születsz, vagy hol köszönsz el. 5/4 

 

Bodysnatchers - Ez már tartalmaz katarzist, vagy legalábbis annak keresését. Egyébként minden dal nagyszerű, de az album-érzést itt sem érzem annyira - inkább a zilált környezet lesz átütő erejű, amiben biztosít minket a zenekar, hogy lelkünk itt is gyönyörű hangokkal telik majd el.
A direkt konfúzió ellenére is imádom ezt az állomást, egyre csak épül és épül, és mindig van benne ezért egy borzongató izgalom. Örültem volna, ha valami kapcsolódás adatik a tételek között, mert nem tudom az album részeihez kötni, csak egymagában egy zseniális tétel. Felfokozott várakozás, utaztatás, letaglózó megismerés - ezek a gondolatok férkőznek hozzám hatására. 5/4.5

 

Nude - Az album legékesebb pillanata talán, ehhez térek a legtöbbször vissza. Gyönyörű, de ezzel együtt ez már az a zenekar, amit a Kid A tett halhatatlanná, itt is ennek az utóhatását halljuk. Elhelyezésében kicsit korainak tartom, a lemez közepén jobban el tudnám képzelni. Én is feltettem egyszer egy saját összeállításra, de én valamiért egy nagy kataklizma lezárásának jobban el tudnám képzelni, ami után jön még egy pár dalos levezetés. Ők valamiért ide tették. Album szempontból nem értem, dalként érinthetetlen. Egy olyan szomorú megélésen keresztül vezet el valami nektárba kavaró gyönyörhöz, amihez csak kivételes dalaik képesek, és ez itt megvan. Itt válik a saját bőrünkön érzékelhetővé, hogy a múlt megszokott otthonossága foszlik szerteszét - és tényleg mozaikokban, apró puzzle-darabkákban kell megkeresnünk mindazt, ami emberré tesz bennünket. 5/5

 

Weird Fishes / Arpeggi - Kicsit furcsának tartom, hogy ennek van a legnagyobb Rym átlaga (4.7 pont az 5-ből) az albumon. Nem mondanám a legjobb dalnak itt. Annak örülök csak, hogy ez végre jól el van helyezve a lemezen. Kísérletezni is kicsit kísérletezik csak, eldöcög, elvan, de még így is nagyon jó, főleg az utolsó harmadban jelentkező basszusfutam miatt, ami utaztatja a dalt. Lappang valami a mélyében, amire még nem tudtam teljesen rájönni, tehát tart hozzá valami titokzatosság, rejtelem - és lehetséges, hogy ezért is van ekkora hatása. Mélységében ugyanis van felfedezni-való, és mindig mutat valamit, amit korábban még nem ismertünk. Dalként azonban még nem tudtam teljesen közel kerülni hozzá, amellett, hogy egy szenzációs minőségű szerzemény a saját nemében. Ugyancsak keres, kutat - és a megtalálás, a megérkezés megnyugtató érzete nélkül. 5/4

 

All I Need - Ezt már szerintem korábban is hallottuk, a lemez egyben hallgatása előtt. Komoly, sötét, de nem depresszív, nem húz le. Inkább érdekfeszítő. Akármennyire is nagyszerűek ezek a darabok, valahogy nem passzolnak annyira össze. Amikor még nem kísérleteztek ennyit, akkor is tudtak nagyon egyben tartott albumot kiadni, lásd, The Bends - sokaknak ezért is az a kedvenc Radiohead albuma.
Itt nagyon szembetűnik a progresszió, miszerint egy olyan art zenekarrá váltak, akiknél nem tudod, mi történik a következő pillanatban.
Az All I Need középtempója egy pillanatra sem unalmas. Album élményt még most sem érzek, de ezek szinte mind tökéletes dalok. És egyben a korszak összegzése is. Valami megváltozott. Nem lehet megfejteni, pontosan, mi, mert majd húsz évvel később is vannak kérdések - de a világ, amiben élünk - a legfontosabb együtteseknél már évtizedekkel korábban, látnoki vízióval mutatkoztak meg. A dal érezteti ezt. Amire szükségünk van, de mi is az... Sejtelem, ami marad - az alap, amire bármi is épült, széthullott, mint az építőkockák.  5/4.5

 

Faust Arp - Nem sok mindent tud sajnos hozzátenni a kánonhoz, de nem is érdektelen. Én nagyon szeretem a hasonló érvényű Fittier Happier-t az OK Computer-en, mert ott funkciója van, itt nem mondanám teljesen annak az átvezetést. Ott válik az ember az elgépiesedett világ fogyasztójává, a gondolkodó pedig ott válik teljesen magatehetetlenül magányossá, és menthetetlenül egyedüllétre kárhoztatottá. Ehhez képest, a Faust Arp egy ötlet csak. Nagyon kitűnik, hogy a sok perfekt dal között rejlik egy ilyen szösszenet. 5/3

 

Reckoner - Isteni gyönyör. Ez az album legnagyszerűbb dala. Igazi telitalálat - na itt érzem azt, hogy egy albumélményt ad újra a Radiohead, ez igazán megmutatja azt az együttest, hogy tényleg van még bennük kiismerhetetlen rész, egy folyamatosan, akár végtelenített módon inspiratív szerzőiség. A Kid A sok zenekart csúcsra vitt és meg is ölt volna - de amíg ilyeneket tudnak írni, addig hiszem, hogy bármikor van még bennük egy tökéletes lemez. De sajnos már nem dolgoznak, mert a Radiohead már egyszerűen nem bukhat. Ezért is jött létre a The Smile project, hogy ott kiélhessék ötleteiket.
Később a Moon Shaped Pool-ból, kicsit még formálgatva, szerintem lehetett volna egy tökéletes, ennél is jobb album.
Szóval igen, véleményem szerint a Reckoner az In Rainbows lelke, lélegeztetője, ami életet lehell ebbe a dalcsokorba. Itt engedünk el oly' sok mindent, amihez korábban ragaszkodtunk. Emberi mivoltunk is átértékelődik, kicsit kilépünk a szférákon túlra, az ismeretlenbe. Még csak nem is titkokról írok, csak szösszenetekről, álmokról, képzetekről, amelyek nincsenek csokorba rendezve, de pont azokat az érzelmeket adják, amelyekkel pillanatokra még életben tudunk maradni. Elveszik az együtt, az egyben érzete, nincs egész, de mi vagyunk. 5/5

 

House of Cards - A dal, amellyel barátkoznom kellett. Érződik, hogy ez sem egy félvállról vett ötlethalmaz. Nem akármiről van itt szó, de azért klasszikus státuszúnak nem tartanám. Középtempó, de abból a Weird Fishes egy kicsit jobb - ez amolyan elmélkedős, merengős tétel - valami kicsiny víziója is van, tehát inkább képeivel mesél, nem pedig az instrumentális rész az erős. Mindig dilemmában vagyok, igazából ezen a tételen múlik, hogy fél ponttal lejjebb viszem, vagy feljebb az értékelést. Amikor jobban tetszik, akkor a lemez képe is változik vele - és fordítva. Kimondottan elhallgatós darab, világmegváltás nincsen benne - de ezt meg nem is lehet minduntalan elvárni tőlük. Egy fontos részét képezi persze, mondandójuk szempontjából sem mehetünk el mellette.
Az elengedés itt már határozottá válik, elvárás nincs az utazásban, a világ felé sem - hiszen nem tart már meg benne semmi. A Nap, mint éltető gondolsz az égitestre - az egyetlenre, mert nem csak funkcióként jártunk itt egykor, hanem mint személy, mint ember. Nincs ennek már fontossága. 5/4

 

Jigsaw Falling Into Place - Ennél a dalnál már több rajongó megváltotta az örök kapcsolatát ezzel az albummal. Végre egy kicsit felrázódunk a középtempóból, és egy egészen ikonikus gyors dalt rak össze a banda, pedig ebben az időben ez már nem volt rájuk jellemző. Egy nagyon kicsi válassza el, hogy a Nude és a Reckoner párja legyen - az majd csak az utolsó dal lesz.
Nagyon élvezetes hallgatni, de talán egy kicsit hiányzik már ekkor a katarzis, amit a Kid A adni tudott a Millennium idején. Ez itt nincs meg, utolsó előtti állomásnál ez már érződik. Itt vált bennem hangsúlyossá, hogy ez a lemez tökéletes dalok összessége, és nem független albumként mérföldkő - hanem különállói, dalszerzői szempontból inkább. Itt gondolkodtak másképp a szerzők - mennyire válik fontossá, hogy otthonra leljünk, egy keres szerkezetet kapjunk?
Tanítani lehetne ezt ezzel a felépítéssel, hogy mi a különbség klasszikus album, és kivételes számok összessége között. Itt kicsit az utóbbiról van szó - de ha azt nézem, hogy ezzel a lemezzel is korszakot teremtettek, akkor felülírják azt, hogy mihez kellene ragaszkodni. Miszerint ez volt ugye az album-jelenség 2007-ben, amikor bármennyit fizethettél a lemezért. Ezzel nyílt meg tulajdonképpen az az internetes korszak, amit már a Kid A elidegenítő, de gyönyörűen zavarodott világa is mutatott.
A Jigsaw nagyszerű dal, de nem albumépítő ez sem igazán. Kuriózum azonban, mert inspirál arra, hogy másként gondolkodj, hogy megtaláld a helyedet a kusza, barátságtalan körülmények közepette is. És szépség akad még, oh, igen - de már nem virágcsokrok illatából - hanem a rendszertelenből, a bizarrból, a félelmetesből. 5/4.5

 

Videotape - Mint mondtam, nekem a Reckoner a kedvencem a sorból, de amikor a Videotape szól, akkor nincs nagyon más a világban, csak ezek a hangok. Annyira illett volna ehhez a tételhez egy egyben tartott, katartikus, összeérő lemez - de ez meg már igazságtalan az In Rainbows felé, hiszen a 2000-es évtized egyik legfontosabb zenei kiadványa ez. Lehet, hogy tényleg ez a világ jött - hogy időtlen hangok közé hull a hallgató, a Hangok óceánjába, vákuumba, és ott már nem segít neked egy szerkezet, egy megtartó erő - hanem neked kell darabkákban meglelni a téged segítő, téged megmentő részleteket. Ez már a Spotify korszak előfutára, ami az In Rainbows-on történik - de mégis, fájlalom egy kicsit az elvesző múltat - mert egy fizikai albumnak van szakrális hatása. Ezeket őrzi egy lemezgyűjtemény.
A Radiohead, ha így nézem, tényleg hozott itt is valami újat, valami jövőbe mutatót. Lehet, mi vágyunk vissza túlzottan a múltba, ahol egy kerek történetet szeretnénk újra és újra átélni, de közben a világ megváltozott körülöttünk, és már semmi nem biztos - semmilyen alapok nem biztosak már. Sem az otthon, sem a mellettünk lévő társ, sem barát, semmi és senki.
Kicsit úgy érzem, ehhez szól a Videotape, és így válik a lemez harmadik csúcspontjává. És érzed, hogy a Kid A-hez hasonlóan egy újra felsíró gyermek hangja lehet ugyanannyira iszonyatos, mint amennyire csodálatos. Nem családhoz, közösségekhez, megszokotthoz tartozás - kiismerés egy eléggé szomorú, válságos évtizedekben, időkben. Amely oly' visszafordíthatlanul hömpölyög előre, amely oly' kilátástalan, elidegenedett és szenvedő. Mégis, az emberi sors valamiért nem tud kiveszni sohasem, akkor sem, ha teljesen rommá válik minden, és már semmi nem tudja visszhangozni a múlt egykor becsben tartott értékeit. És itt értettem meg, hogy ez az album úgy is működik, ha egyszer az életben hallod ezt a 42 percet. Nem album-élményt kapsz tőle, talán még hiányozni is fog az a varázs, ami a triumvirátusokon megvolt. De ez egy másabb időnek szól. Az Isten magányos, kóborló, pillanatra megpihenni már sosem tudó, szeretetet adni már nem tudó lelkekhez, egy kiéheztetett, válságos értékalapú korban. De ezekhez is szól majdan tündöklő, ragyogó zene, amire, pár kevesek mellett még a Radiohead képes. 5/5

 

https://youtube.com/playlist?list=PLpuAQIiG6Znp_SRcaF-mJ8q1ef-7yeHtO&si=9DyQRJH_4uKTtVxj

A bejegyzés trackback címe:

https://imrezsindely.blog.hu/api/trackback/id/tr4218322665

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása